koncert - FIREWATER

1996-ban, amikor a New York-i Firewater első albuma kijött, legalább három hátast lehetett dobni. Az elsőt már a felállástól: Tod Ashley (a Cop Shoot Cop szabadidős főnöke) olyan palikat hozott össze, mint a gitáros Duane Denison (a Jesus Lizardból), a dobos Jim Kimball (a Laughing Hyenasból), az ütős Yuval Gabay (a Soul Coughingból), a szaxofonos Kurt Hoffmann (a They Might Be Giantsből) és még mások, szintén nem akárkik.

1996-ban, amikor a New York-i Firewater elsõ albuma kijött, legalább három hátast lehetett dobni. Az elsõt már a felállástól: Tod Ashley (a Cop Shoot Cop szabadidõs fõnöke) olyan palikat hozott össze, mint a gitáros Duane Denison (a Jesus Lizardból), a dobos Jim Kimball (a Laughing Hyenasból), az ütõs Yuval Gabay (a Soul Coughingból), a szaxofonos Kurt Hoffmann (a They Might Be Giantsbõl) és még mások, szintén nem akárkik. A másodikat attól, hogy úgy festett, ezzel a bandával túlélheti magát a hanyatlásnak indult noise-rock színtér, a harmadikat meg persze "csak úgy simán" a számoktól. Amik ismerõs részecskékbõl (posztpunk, noise-rock, kabaré, sanzon, Tom Waits-szerûség, cigányzene, klezmer) álltak össze baromi hangulatos és közben tök újnak ható univerzummá. Ja. Az a Get Off The Cross... csodás album volt (és maradt), s csak egy kicsivel maradt el utána a The Ponzi Scheme.

Aztán amikor 2004-ben Bush elnök urat újraválasztották, Tod Ashley besokallt, és maga mögött hagyta az õ hazáját. Törökország, Pakisztán és India felé vette az irányt, és ottani muzsikusokkal kavart: a tavalyi (amúgy már hatodik) Firewater-album, a The Golden Hour már így, komoly bhangrahatást tanúsítva készült. Azóta ezt utaztatja Tod, olyannyira, hogy egy éven belül kétszer már hozzánk is eljutott (Veszprémbe és Pécsre). És most végre kikötött vele a Buda-parton.

Ez az ember könyörtelenül halad a maga korántsem kényelmes útján, a This Is My Life címû számban például így énekel: "Nos, elvesztettem az otthonom, és elvesztettem a feleségem, ez nem vicc, ez az életem." A gond csak az, hogy ezt a tempót más nem nagyon bírja, s így állandóan átszervezõdik a zenekara. Az épp aktuális pedig most épp nem az igazi - nekem legalábbis egyedül a harsonás kollegina, a rendkívüli Reut Regev tûnt ki. Meg az, hogy nagyon hiányoztak a régi számok, miközben az új anyag nem tudott a lemez módján hatni.

Benne volt a pakliban, hogy csoda történjen. De csak majdnem.

A38 hajó, október 17.

****