Zene

A forma, nem pedig a dráma a fontos a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház monodrámájában; a történetet tucatnyiszor hallottuk már: a naiv keleti lány Nyugaton próbál szerencsét, s a barátja végül eladja kurvának, közvetve pedig a halálnak. Meg lehet ezt jól írni - az 1990-es marosvásárhelyi pogromot feldolgozó 20/20 című előadásáról is ismert Gianina Carbunariu jól is írta meg -, de önmagában ennyi már nem éri el a színházba járók ingerküszöbét. B.

Meglepő látvány volt a No Age koncertjének reklámja a metálszaklapban, hiszen a kaliforniai duó a "hivatalos" besorolás szerint noise-popot játszik, de akik ellátogattak ezen az estén az A38-ra, már kevésbé csodálkozhattak. A két totális vega, a dobokat püfölő és közben éneklő Dean Allan Spunt és a gitárjával ámokfutó torzítást produkáló Randy Randall (valamint a két geek mellett feltűnően elegánsnak ható, amúgy szintén bajuszos effektfelelős kísérő) olyan energikus és zajos koncertet adott, hogy közben valószínűleg még a parton is berezonált a talaj.

Meghaltam, és vidéken vagyok eltemetve - a közismert szólás szó szerinti értelmet nyer Rodrigo Cortés filmjében, lévén a főszereplő valóban vidéken, egy távoli vidéken van eltemetve, és ezt nem tűri szó nélkül. A helyében mi se tennénk, felettébb kellemetlen lehet egy mélyre ásott koporsóban felébredni, bár ha azt vesszük, hogy az eltemetett amerikai (foglalkozására nézve kamionsofőr) társainak java része odaveszett egy iraki rajtaütés során, tulajdonképpen még istenes a helyzet.

A "fotóművészet" fogalmának tisztázatlansága hazai szakmai körökben évről évre egyre egyértelműbben mutatkozik meg a Derkovits-ösztöndíjasokhoz hasonló szempontok alapján támogatott fiatal fotósok velük egy időben megrendezett seregszemléjén. A beszámoló tárlaton a második éve ösztöndíjban részesülő alkotók mutatják be legújabb munkáikat.

Jupiterre, ez aztán a kalandregény! A lebutított filmváltozat kapcsán mondogatták ugyan a hivatalos szervek, hogy Rosemary Sutcliff ifjúságnak szánt regénye micsoda kincse az angolszász irodalomnak, de ugyanazon lélegzetre Channing Tatumot is dicsérték mint Britanniába vezényelt légióparancsnokot. Herkulesre, micsoda PR-duma! Már ami a színészi részt illeti, mert az irodalmi értékelés helytálló: A Sassal egy egész regényfolyamot elindító írónő a legjobb fajta mesélők színében tűnik fel már az első tájleíráskor.

Amikor nekiálltam ennek a cikknek, akkor döbbentem rá, hogy még soha nem írtam recenziót ennyire idős zenész lemezéről. Paul Simon idén betölti a hetvenet, és nem szorul bemutatásra, nincs mit bizonyítania - ha eurotrash albumot készítene, azzal sem tudna már semmit lerombolni a Simon & Garfunkel, illetve a szólópálya dicsőségéből.

Nehéz dolga volt a budapesti Subscribe-nak, hiszen előző teljes lemezük, a 2007-ben megjelent, Fonogram-díjat is kapott Stuck Progress To Moon kiváló alkotás volt, és a népszerűségnek addig részükről nem látott fokára is röpítette a komplex, eleven rockban utazó zenekart. Tizedik születésnapjukat már a Petőfi Csarnokban ünnepelhették egy önálló koncerten, ahol majdnem sikerült telt házat produkálniuk, és ez komoly fegyvertény egy nem kimondottan kommersz zenét játszó, szigorúan angol nyelven éneklő csapattól.

"Remélem, meghalsz, remélem, mindketten meghalunk" - dalolta John Darnielle egy évtizede az egyik párkapcsolati gondokat firtató kocsmanótájában (No Children), melynek gyűlölettől kicsattanó strófáit rendre egy emberként visszhangozta a koncertek rajongó közönsége. Az efféle vérmesen közvetlen hang már kevésbé jellemzi a The Mountain Goats utóbbi lemezeit, a literátusi vénájáról nevezetes énekes-dalszerző újabban már árnyaltabban fogalmaz.

Realistic Crew: Blind Musician Az RC megbízható ütemezésben, kétévente készíti el lemezeit - azt kell mondanunk, a minőségi követelmények szintjén is állandósulni látszik a produkció, ami paradox módon éppen a folyamatos változásoknak köszönhető. Az állandóság ritka példájaként továbbra is a Vranik Krisztián-Kalotás Csaba-Hegyi Dávid "belső hármas" a zenekar lelke (közülük ezúttal Vranik "Krizsó" vállalta magára a zenekészítés nehéz munkáját: valamennyi szerzemény az ő "gyermeke"), s ki ne hagyjuk Mc Zeeket se, akinek karakteres és rendre a maguk pontos helyén megszólaló dörmögései nélkül elképzelhetetlen az RC.

Megint egy értelmetlen amerikai remake. Ne tévesszen meg minket, hogy Egoyan rendezte - nem Atomot tett bele, csak néhány változtatást, ami eladhatóbbá teszi az újvilági piacon. Már a 2003-as francia eredeti (Nathalie, rendezte Anne Fontaine) sem volt egy nagy szám, amelyet az újrázók nemcsak fő vonalakban, de helyenként a legapróbb részletekig, mondhatni szolgai módon követtek.

Piotr Rawicz nevével először 1993-ban találkoztam, amikor az Ex Symposion felkérésére lefordítottam Danilo Kis Jurij Golec című "élethű" posztumusz novelláját, melynek post scriptumában Kis elárulja, hogy "szerencsétlen barátja" rejtezik az álnév mögött, aki egyetlen regényt írt, Az ég vérét. Csakhamar találkoztam azzal az előszóval is, melyet Rawicz írt az ő szerencsétlen barátja Fövenyóra című regényének francia kiadása elé. Azt még nem tudtam akkor, hogy ami összeköti a két Párizsba került "mifajtánk" írót, az a holokauszt örökségével való életre szóló, de mindkettejüknél egészen sajátos és "törvényellenes", az összes irodalmi szabályt, az irónia érvényét is áthágó szellemi küzdelem.

A kommunizmusban játszódik Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Erdő című komédiája, legalábbis Egon Savin átdolgozásában, az ő szerb szövegének Gállos Orsolya által készített fordításában, az Új Színházban.

Masami Akita minden szempontból eleget tesz az őrült japán zenészekkel kapcsolatban világszerte kialakult elvárásoknak: harminc év alatt több mint 250 kompromisszummentes lemezt töltött tele zörejekkel-zajokkal, ráadásul úgy néz ki, mintha egy kiöregedett szamuráj és a Ringu-filmek kísértetlányának pokoli fúziója volna. A hajó gyomrában a múlt szerdán hazánk (az undergroundban) méltán világhíres fia, Pándi Balázs társaságában adott - New Yorkban rögzített koncertlemezük megjelenésének alkalmából - improvizatív, nevezzük így, koncertet.

Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől. 1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna.