Zene

igazán meglepő élménynyel szolgált szombat este az A38 hajón, a Ragyogás című maxilemezét bemutató koncertjén. Egy elvarázsolt erdélyi lány (akit a Megasztár 3-as szériájából ismerhetünk) visszafogott sziporkázására számítottam - ehelyett elementáris erővel dübörgött a Dunán a 11 fős zenekar.

Ha jól emlékszem, Thom Yorke nyilatkozott úgy, hogy utálja a koncertlemezeket, és nehéz vitatkozni vele - az ilyen kiadványok mindig a fanatikus rajongóknak készülnek, és nem igazán tudják visszaadni a pillanat varázsát, amitől jó volt akkor és ott lenni. Kivételek persze akadnak, például a Live At Leeds a Who-tól vagy a Faith No More-féle Live At The Brixton Academy, de az élő albumok többsége csak porosodik a polcon, és ott marad a következő költözésig.

Annál azért van rosszabb is, mint hogy az ember egy vonaton ébred, mely Chicago felé tart - híresen szeles, patinás város, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető hangulata is van a légi felvételeknek. Annál is van azért rosszabb, mint hogy az ember Michelle Monaghannel szemközt ébred - híresen kedves mosolyú színésznő, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető is a légkör, ami körülveszi.

Tom Waits-dalokat (pláne Tom Waits-esen) előadni finoman szólva merész vállalkozás: a színésznek sem utolsó zenész sajátos fizimiskájával, örökös másnaposságot sejtető mozdulatsoraival, no meg félreismerhetetlen, reszelős hangjával egy jelenség; egyszeri és megismételhetetlen. Abban tehát már a múlt szerdai koncert előtt is biztosak lehettünk, hogy az alkalmanként összeverődő nemzetközi formáció tagjai nem gyáva legények - már csak az volt a kérdés, hogyan közelítenek a különös művész munkásságához.

Az Elsők és utolsók már sokadik magyarul megjelenő kötete Ulickajának. Keserédes élettörténetek, nőkről szóló édesbús mesék olvashatók benne éppúgy, ahogy az eddigiek során megszokhattuk, ezúttal azonban novellák formájában. Egymásba csúszó helyszíneken, több alkalommal is felbukkanó szereplőkkel, itt-ott már-már kisregényekké összefonódó, máshol újra önálló szálakra bomló történetekből épül fel a kötet, hasonlóságukban különböző és minden különbözőségükben mégis elképesztően hasonló nőalakok ünnepeiből és hétköznapjaiból.

A címszereplő szinte az első pillanattól, vagyis az 1960-as évek közepétől kezdve úgy építette karrierjét, hogy a média ne maradjon le semmiről. Több mint negyven év elteltével bátran kijelenthetjük: a - tudatosnak tűnő - manipuláció sikerült. David Bowie munkásságának "eredeti" megközelítése lehetetlenné vált, ordító közhelyek kísérnek minden sort, amit vele kapcsolatban leírnak. Mindez vélhetően abból az alapvető félreértésből adódik, hogy a - többnyire rajongónak is tekinthető - szerzők "csont nélkül" elfogadják: az eredetileg David Jonesként anyakönyvezett figura nemcsak hogy sztárnak született, de evvel az adottságával az első pillanattól kezdve tisztában volt.

Az elöregedő és jelentős roma közösséggel rendelkező, 1300 lakosú Mezőszemere nemcsak arról híres, hogy igen kedvező áron kínált telkeket és házakat fiatal családoknak, hanem arról is, hogy az Egertől 27 km-re fekvő település szép lassan Szentendréhez hasonlatos művészeti központtá nőtte ki magát. 2001 óta minden nyáron számos kortárs művész dolgozik a Nyílt Tér Vizuális Alkotótelepen, többen házat vásároltak (Imre Mariann, Kopasz Tamás, Szelley Lellé és Szurcsik József), de itt telepedett le pár éve Wahorn András is. A "kivándorlás", eme új típusú szeceszszió kiváltója a tíz éve újra szülőfalujában élő Bukta Imre - ő alapította meg Kónya Rékával együtt az alkotótelepet is -, akit egyedi hangja, az ún. "mezőgazdasági művészet" megteremtése miatt sokan a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alkotójának tartanak: nem is érdemtelenül.

"Hogy először mindig a lényegtelenben látta meg a lényegest" - mondja Haas narrátora a Brennerről. Persze jellemző ez rá is; a sok fecsegés között ott vannak a nyomok, mégsem rakható ki a megfejtés.

A kétezres évek közepéig még működött az a Polly Is Dead nevű zenekar, amelynek a dalszerző Polonkai Tamás (ma Bálnalovas) mellett Sohajda Péter gitáros-énekes volt a kulcsfigurája. A Polly Is Dead feloszlása után a védjegyszerű énekhanggal rendelkező Sohajda csatlakozott az akkor már Shapat Terror néven zenélő egri társasághoz, azóta pedig már túl vannak az első nagylemezen is: a Mentés Másként a tavalyi év talán legerősebb produkciója volt a hazai rockfronton.

Szokták a kelletlenséget azzal a fordulattal is kifejezni, hogy "csinálja, akinek két anyja van". Lisa Cholodenko filmjének címszereplői is így vannak ezzel: két anyjuk van, egy kedves, középkorú leszbikus pár, cserébe nincs egy apjuk sem.

Ha létezik olyan lemez, aminek a hatása még komolyabb volt, mint a minősége, az nagy valószínűséggel az első Strokes, az Is This It: egy igazi klasszikus, "a rockzene megmentője", az évezredforduló poshadt zenei közegét felpezsdítő munka olyan csávóktól, akik nemcsak dalaikkal, hanem divatot teremtő imázsukkal is új színt hoztak a XXI. századba.

Nyílik a börtönkapu, s Stellan Skarsgcrd lép ki. Ez már önmagában is bizakodásra adhat okot, főleg, hogy a hazaihoz nagyon közeli pályán, egy norvégmintás produkcióban és - a sok hollywoodi aprómunka után - abszolút főszerepben hagyja el a nagy színész az intézetet.

Andy McCoyt és Michael Monroe-t, a skandináv rock and roll legnagyobb hatású figuráit kétségkívül remek dolog volt újra egy színpadon látni, de a Hanoi Rocks egyre sápadtabb lemezeket gyártott a tisztességes 2002-es visszatérése után - az örökmozgó énekes tehát jó érzékkel váltott ismét szólóra még azelőtt, hogy zenekarával együtt a teljes érdektelenségbe süllyedt volna. Azt már a korábbi szólóanyagai (különösen az 1989-es Not Fakin' It) vagy a Demoliton 23 név alatt kihozott lemeze is meggyőzően bizonyította, hogy Monroe hibátlan érzékkel képes szerzőtársakat választani maga mellé, és az így ötven felé egyre inkább Esztergályos Cecília sosem volt húgának tetsző finn férfiú ezúttal sem nyúlt mellé: az új lemez számainak döntő többségét Gingerrel, a The Wildhearts dalformáló géniusznak tartott énekes-gitárosával íratta meg.

A képregénystrip felettébb korszerű műfaj: az állandóan időzavarral küzdő polgár a buszra várva, kávézás közben vagy épp a vécén ülve másodpercek alatt betolhat egy csíkot. Rövidsége miatt katartikus élményekkel nem szolgálhat, ellenben ha ügyesen sáfárkodik azzal a három-négy panellel az alkotó, mosolyt - még jobb esetben: széles vigyort - rajzolhat az olvasó fülei közé.