B. Fülöp Erzsébet fogta a történetet, jegyet váltott neki, és feltette egy induló buszra: a színész, Borbély B. Emília egy tizenvalahány személyes kisbusz utasa, a nézõk meg az útitársak. Borbély nem elsõsorban elõad, hanem közösséget épít; olyan intimitásra törekszik, amit a színházban szinte soha nem közelít meg senki: ártalmatlan témákról beszélget velünk, magánéletrõl kérdez - "Tényleg szakított veled a barátnõd? De miért?" -, átnézi egyikünk táskáját, és mindenkivel fényképezkedik. Nem is a tényleges utazás, hanem inkább ez a kis, szokatlan tér a buszszínház elõnye: a közösség itt valóban létrejön. Ennél már csak akkor állhatna közelebb hozzánk a történet, ami ezzel a kedves bolond lánnyal megesik, de bárkivel megeshetne, ha tényleg egy ismerõsünkrõl lenne szó.
A közösségteremtés azért is hatásos, mert így vidáman nevetünk, amikor a lány az utcán idegeneknek énekel kalappal a kezében, és mosolyogva dobunk be egy kis aprót, amikor elõttünk kalapozik - és közben észre sem vesszük, mennyire megalázó ez a helyzet. És annak is egészen más, egészen színháziatlan a hatása, amikor odajön hozzám egy lány, és könnyes szemmel megkérdezi, hogy nem jöhetne-e velem haza, mert nem bírja már tovább. Mi meg ott ülünk a buszban hasba rúgva, amikor a lány elmeséli, hogyan vérzett el, majd kis szárnyakat erõsít magára, és a tetõablakon távozik.
Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Határtalan Színházi Szemle, április 12.
*****
