Zene

Tavaly nyáron jelent meg a Cartaphilus kiadó remek zenei sorozatában (Legendák élve vagy halva) a Nirvanáról szóló könyv (Everett True munkája), amely néhány apró hibától eltekintve olvasmányosan és kritikus szemmel idézte fel a grunge hőskorszakát és legfontosabb zenekarát. Ehhez képest a grunge kettes számú alakulatáról decemberben megjelent kötet inkább hasonlít egy korabeli újságcikkekből összeollózott felszínes gyűjteményhez, mint egy meghatározó rockzenekar történetét és jelentőségét összefoglaló, tisztességes munkához.

Ken Loach, a szociálisan érzékeny nemzetközi filmkészítés örök Vankóné Dudás Julija ezúttal egy 2007-es - szintén naiv - művével keresi az inkább otthon mozizók kegyeit. Ám míg neves galgamácsai pályatársa inkább "szülőföldje népszokásait, az ott élő emberek ünnep- és hétköznapjait örökítette meg" (tegyék a szívükre a kezüket, mikor jártak utoljára a Búsuló Juhászban?), addig Loach ezúttal a szülőföldjére - legálisan, de inkább illegálisan - érkezők hétköznapjait ábrázolja csak (mind a hetet).

Joseph Kesselring 1939-es fekete komédiája az angyalian kedélyes, s egyszersmind méregkeverő két vénkisasszonyról, terhelt hozzátartozóikról és a brooklyni rendőrség flúgos közegeiről több mint hatvan éve visszatérő vendége a hazai színpadoknak, s ez idő alatt rendre a két éltes hölgy megformálóin állt vagy bukott a mindenkori produkció sikere. Ezúttal a Pesti Magyar Színház két kiválósága, Béres Ilona és Csernus Mariann vállalkozott a főszerepekre, s ha összjátékuk nem is mérhető a történetileg legerősebb páros, Bulla Elma és Sulyok Mária legendás attrakciójához, azért teljesítményük így is vígan elhordja a komédiázás főterhét.

Saját megfigyelés, de biztosan van erre vonatkozó tudományos irodalom is. Arról a művészet történetén végigtekintve örök igazságként szembeötlő tapasztalatról van szó, miszerint jelentős művészi produktum létrehozásához elengedhetetlen az alkotó részéről bizonyos fokú korlátoltság, vagy ha ez így erős, nevezhetjük egészséges szűklátókörűségnek is. Gondoljunk a Ramonesra, a Velvet Undergroundra vagy a Wu-Tang Clanre. Csupa deviáns belső világ, sajátos, egyedi, a környezetre fittyet hányó figurák. Beugrik egy Kevin Shields-interjú, amiben korunk e megkérdőjelezhetetlen tekintélye döbbenetes tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot saját szakterületén, miközben szenzációs meglátásai vannak a zenéről általános értelemben. Mert nagy dolgok csak szűkös zugok félhomályában születhetnek meg, a világtól elzártan, tudomást sem véve arról, hogy éppen milyen évszak van.

Annak részletesebb ismertetése, hogy miért jó és fontos előadó, valamint megkerülhetetlen személyiség Peter Gabriel, ahogy mondani szokás, szétfeszítené ennek a lemezkritikának a kereteit. Azt azonban semmiképp se felejtsük el megjegyezni, hogy konzisztens és törések nélkül magas színvonalú életmű az övé, csupa izgalmas, megkapó, humánummal bőven átitatott dallal és albummal, a világzenéhez kapcsolódó, korát megelőző alkotói attitűddel és szervezői-lemezkiadói tevékenységgel - emberi jogi elkötelezettségéről, a könnyűzenei koncertekhez kapcsolódó korszakalkotó vizuális megoldásairól vagy a hangszerelési kísérletezésekhez fűződő bensőséges viszonyáról nem is beszélve. Hogy ki mindenkire volt hatással, felsorolni is nehéz volna.

Szomorú, de tény: az arab-izraeli megbékélés rövid és középtávú kilátásairól ma jószerint ugyanazt gondolják a megveszekedett pesszimisták és a mértéktartó reálpolitikusok. A derűlátás eltántoríthatatlan képviselői számára alig-alig akad biztató fejlemény, így hát felettébb indokolt az a különös, a komolyzenei nyilvánosságon jóval túlterjeszkedő, s hozzá szó szerint kitüntető figyelem, amely Daniel Barenboim immár évtizedes múltra visszatekintő kísérletét övezi. A közel-keleti fiatalok soraiból, zsidó és palesztin zenészpalánták közül toborzott West-Eastern Divan szimfonikus zenekar létrejötte és fennállása ugyanis igazi remény a reménytelenségben.

Egy kiadós vasárnapi ebéd után jól tud esni egy kis testmozgás, és ha véletlenül egy kamera is akad a sufniban, máris minden adott egy remek hangulatban és a kreativitás jegyében lezavart családi programhoz. A kötetlen bohóckodás végeredményét pedig minden egyes karácsonykor nagy hahotázások közepette nézheti végig a rokonság és néhány túszul ejtett szomszéd. Nagyobb projektekbe a haverokat is be lehet vonni, ezzel csak nő a móka- és csökken a költségfaktor: többen többet lehet nevetni, és ilyen sok emberből valakinek biztos van kocsija, statívja, jelmeze, tehetsége vagy némi pénze.

Van egy lift, a lépcsőházát kereső magyar film örökös tagja: egy szép Bauhaus üvegcső - szerepel is minden második magyar filmben, csoda, hogy életműdíjat még nem kapott. Az is megtalálja, aki a késő harmincas Horthy-évek lépcsőházát keresi, az is, aki a kétezres évek értelmiségi fejjel is vállalható jómódját. Az utóbbiban és e közös szép felvonóban utazik Dyga Zsombor is, de mire a liftaknához érnek szereplői, már sok izgalmas dolog megesett velük. Például sétáltak egyet a hóeséses, éjszakai Budapesten.

Hét évvel ezelőtt, egy januári napon Elekes egy szétszakadt festményt talált az utcán - látszólag innen indul a cím írásmódja szerint "feltunningolt", "megjavított" képek története. A talált tárgy restaurálása után sajátos párbeszédbe kezdett a művésszel, az Elekes által "alanynak" nevezett mű megszólalt. Kérésének engedve a művész belefestett a festménybe, megtartva és egyben fel is számolva az eredeti kép jelentésmezőit. A javítás/teremtés impulzusa olyan erős volt, hogy ettől kezdve buzgón vadászott giccsesnek, naivnak vagy dilettánsnak tekintett, a magas művészetből száműzött, olykor a végső stádiumban lévő, roncsolt képekre, vásárolt ócskapiacon és zsibvásáron, aluljáróban és kapualjban, szegényektől, hajléktalanoktól. No nem mindent, csak ami két szabálynak megfelelt: a gyenge minőségű munka nem lehet jellegtelen vagy unalmas, s legyen benne valami többlet (hiány, titok), amelyhez kapcsolódni lehet. Elekes nem kisajátít, nem nézi le e képek rég halott készítőit, megértő és türelmes, megvárja, míg a mű feltárulkozik önnön pőreségében, és szinte helyesli, hogy kiigazítsák, intellektuálisan elmélyítsék banális szemantikai mezőit. Ha ez megtörténik, rákerülhet a "restauráló hivatalnok" jele is: a művész irodai bélyegzőjével rápecsételi a festmény egyik felső sarkára az újraértelmezés pontos dátumát és saját nevét.

A tér olyan üres, hogy szinte elvész benne a színész - amúgy ez egybeesni látszik a rendezői szándékkal. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Három nővér című előadása lötyög; a szereplők többsége kóvályog, és inkább magában/magának beszél, mint másokhoz. De Keresztes Attila rendező maga sem bízott abban, hogy ez a rendezői gondolat elviszi Csehov drámáját, ezért olykor - nagyjából kiszámíthatatlannak tűnő pillanatokban és figurákban - erőteljes stilizációval operál; aztán van min gondolkodni egy darabig.

Szereti ön a bérgyilkosos filmeket? És kinek szurkol közben, ugye a bérgyilkosnak? A problémák akkor kezdőnek, amikor több bérgyilkos lép a színre, és egymás ellen fordulnak - az ilyesmivel eddig csak a Wachowski testvérek jártak jól, hiszen a Bérgyilkosok című film lőtte ki őket a világhír irányába. Tudják, ez az, amelyikben a feltörekvő Antonio Banderas kihívja a szakma idős mesterét, Sylvester Stallonét - és rajtaveszt. Mindezek tükörében a The Tournament egy egész problémahalmaz, mert itt dehogy kettő, sokkal inkább kismillió bérgyilkos fordul egymás ellen.

A VW pontosan két éve publikálta első (szintúgy Vampire Weekend névre hallgató) albumát, s az afro-ritmika és -dallamvilág meg a "nyugati" popzene egészen friss és egyedi találkozása letarolta a világot. Lehetett félni attól, hogy másodikra már nem sikerülhet ugyanaz - ebből annyi igazolódott, hogy a négy New York-i zenész az alapok megtartása mellett kicsit mást és máshogyan akart csinálni, viszont azt kell mondjuk, ez most össze is jött nekik.

Franz Kafka elbeszélésére gondolva kétségkívül riasztó ötlet elképzelni egy látványos nagyoperai színpadot kórussal és hatalmas statisztériával, mégis túlzott szerénységnek tűnik kamaraoperának nevezni ezt a remek, élvezetes és szép darabot. A színlap ugyanis nyolc szerepet nevesít - számos klasszikus opera jól megél ugyanennyivel.

- hirdették a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum 2009-ben megnyitott új attrakciójáról. A hazai legekkel szemben szkeptikus vagyok, most azonban nem csalódtam.