Egy kiadós vasárnapi ebéd után jól tud esni egy kis testmozgás, és ha véletlenül egy kamera is akad a sufniban, máris minden adott egy remek hangulatban és a kreativitás jegyében lezavart családi programhoz. A kötetlen bohóckodás végeredményét pedig minden egyes karácsonykor nagy hahotázások közepette nézheti végig a rokonság és néhány túszul ejtett szomszéd. Nagyobb projektekbe a haverokat is be lehet vonni, ezzel csak nő a móka- és csökken a költségfaktor: többen többet lehet nevetni, és ilyen sok emberből valakinek biztos van kocsija, statívja, jelmeze, tehetsége vagy némi pénze.
Mert a filmezés amellett, hogy igen szórakoztató dolog, meglehetősen költséges is. Ahogy azt Berger József producer a Narancsnak elmondta, az Oda az igazság összesen 480 millió forintból készült. Ebből cirka 190 millió a Magyar Mozgókép Közalapítványtól érkezett, melynek élén (a támogatás megítélésekor még) a híres-neves direktorral évtizedek óta baráti kapcsolatot ápoló, szintén híres-neves operatőr állt. Jött további 25 millió a Nemzeti Kulturális Alaptól, 50 a Magyar Televíziótól, s befigyelt a magyar filmművészetet életben tartó 20 százalékos adókedvezmény is. Adtak bele a lengyelek és az osztrákok is (magáncég természetesen náluk sem szállt be a projektbe): a sógoroktól kaptunk többet (úgy 80 milliót), meg persze odaát is adakozott a köztévé (ami jogi értelemben határon innen és túl sem minősül állami támogatásnak, de attól még az).
Így született egy film Mátyás királyról, amiből az égvilágon semmit sem tudunk meg Mátyás királyról. (Hacsak azt nem, hogy sok, manapság használatos káromkodást ismert, amit feltehetően nem a produkcióban szakértő történészek vetettek fel.) Másfél órán keresztül annyit látunk, hogy egy csomó ismerős figura jön-megy (bizonyára korhű) jelmezekben, beszél erről-arról, néha kiabál, máskor énekel, cseppet fárasztó (rosszabb esetben szóviccbe is oltott) utalásokat tesz korunk politikai mutyijaira; a háttérben sok zöld és néhány néptáncos fedezhető fel. Nem a celluloidra varázsolt történelemórát hiányoljuk, hanem a valamilyen, akármilyen, legalább egy kicsit élvezhető történetet. Mert attól, hogy a vásznon szaladgáló-nevetgélő figurák láthatóan jól szórakoztak forgatás közben, a néző még nem lesz boldog.
Visszakanyarodva a miért kérdéséhez, választ igazából csak egyet találtunk: mert egy nemzetközileg elismert, a magyar filmművészetet nem egy művével gazdagító, legendás rendezőről van szó. Tény, hogy a tehetség előtt illik kalapot emelni (még ha évtizedekkel és nem kevés filmmel ezelőtt sikerült is róla utoljára számot adnia), de azért valahol mégiscsak határt kéne szabni az udvariasságnak. Vagy ha ez képtelenség, és nagyrabecsülésünket csak pár évente odaítélt százmilliókban tudjuk kifejezni, akkor nem várhatnánk el némi respektust magától az alkotótól is? Mondjuk, hogy olyan filmeket is készítsen (legalább néha), amiket nem csak a munkafolyamat részesei tudnak élvezni? Amiben nem az a poén (immár ezredjére), hogy Kapa hogyan ordítja le Pepe fejét? Ahol nem csak az emlékeztet minket a régen, nagyon régen készült munkáira, hogy alkalmanként egy meztelen nő átszalad a képen?
Valami azt súgja, hogy akkor nem kéne Janus Pannonius bőrébe bújt Pindroch Csabát néznünk, aki elmondása szerint (és forgatókönyv híján) annyi rendezői instrukciót kapott, hogy "csak add önmagad, Csabikám".
A Mozinet bemutatója
