Legkésőbb George Orwell 1984 című regénye óta tudjuk, hogy a jó disztópiához elég, ha egy kicsit csavar az író a valóságon, és máris kifordítja a sarkából a világot. Lehet mindent és mindenkit megfigyelni, lehet könyveket égetni (Fahrenheit 451), vagy lehet a megmaradt kevéske termékeny nőt szülőgépnek használni (A szolgálólány meséje), hogy aztán a maitól totálisan eltérő valóság talajára lépjünk.
Naomi Alderman A hatalom című regényében pont ezt lovagolja meg, s nála a csavar végtelenül egyszerű: azt a kérdést boncolgatja, hogyan alakulna az élet, ha a nők lennének az erősebb nem, ha kezdettől fogva az ő kezükben lenne a hatalom. A regényben a nők ráébrednek arra, hogy a kulcscsontjuknál munkáló motring segítségével elektromosság járja át a testüket, így ujjuk egyetlen érintésével iszonyú fájdalmat tudnak okozni, sőt, ölni is képesek. Mely képességüket nyilvánvalóan ki is használják, célpontjaik az ellenséges nőhordákon kívül leginkább az elektromosság híján lévő férfiak.
Ám mielőtt valaki férfigyűlölő, radikális feminista világképet vizionálna, gyorsan megjegyezzük, hogy néhány vadhajtást leszámítva a történet nem erről szól. Akadnak persze moldovai pincékbe zárt (női) szexrabszolgákat megbosszuló nők, akik a halálba sokkolják és erőszakolják férfi áldozataikat, vagy elnyomott szaúdi asszonyok, akik elkergetik a királyt a trónról. De a nagy átlag nem ezt, hanem a hirtelen jött hatalom birtoklásának logikáját követi: megteszi, amit megtehet, elveszi, amit elvehet, és korrumpálja, aki korrumpálható.
A szerző messziről indít, az Előtte tíz évvel fejezetcím egyrészt várakozással teli feszültséget okoz az olvasóban, amíg el nem érkezik az Eljött a pillanatig, másrészt tökéletesen bemutatja a folyamatot, amely az elektromosság felfedezésétől a fél világ romba döntéséig terjed. Alderman ehhez négy főszereplőt – mondhatnánk, a hatalom birtoklásában érdekelt négy tipikus karaktert – választ. A (csakis férfi) gengszter felmenőkkel büszkélkedő Roxyt, akinek a legnagyobb az ereje, s ezt az erőt hamar az alvilág szolgálatába állítja; az árva Allie-t, akinek egy furcsa hang addig suttog mindenféle misztikus utasítást, amíg a világ ünnepelt vallási vezetője, Éva Anya nem lesz; a törtető polgármester asszonyt, Margot-t, aki a szenátori székig furakodja fel magát nagy kapukat döngetve, de kiskapukat használva; és végül Tundét, a szemtelenül fiatal nigériai újságírót, aki férfi létére még a felfordult világban is első kézből értesül minden fontos eseményről, és videotudósításainak köszönhetően rövid időn belül az egész forgatag krónikásává növi ki magát.
A tíz év és a négy főhős életének történései során találkozunk vallási fanatizmussal, értelmetlen, vak erőszakkal, tömény szexualitással, világméretűre dagadó háborúval, férfi jogvédők terrortámadásaival és azzal a fajta zabolátlansággal, amely azoknak adatik meg, akik megérzik a „bármit megtehetek” hívószót.
Túlkapások jócskán akadnak férfiak és nők részéről egyaránt, haragudni és nem érteni könnyebb a szereplőket, mint szeretni őket. A kibontakozó világégés („Kataklizma”) felett pedig értetlenül állnánk, ha nem tudnánk, hogy mindig akadnak olyanok, akik a „csak azt tesszük, amit ők tennének velünk, ha övék lenne a hatalom” elvét követik – és önjelölt Szentanyaként a világ összes nője ellen elkövetett bűnért kegyetlen elégtételt vesznek.
Az egészet keretbe foglaló, a férfi és a női író között napjainkban zajló levelezés még egyet csavar a történeten. A jelenbe rántja az olvasót, még inkább súlyt adva az olvasottaknak és a kérdésnek: vajon ha ötezer éve a nők kezében lett volna a hatalom, milyen társadalomban élnénk ma? Vagy inkább így: mi lenne, ha a mindenkori hatalom nem a kizsákmányolásra és az egyenlőtlenségek tovább fokozására fektetné a hangsúlyt a potenciálisan rendelkezésére álló fizikai vagy más formájú erőszakot kihasználva? Legyen ez a hatalom a férfiak vagy a nők, a vallás vagy a politika kezében, Kelet-Európában vagy a tengerentúlon, száz éve vagy ebben a hónapban. Akár itt és most is.
Fordította: Borbély Judit Bernadett. 21. Század Kiadó, 2018, 383 oldal, 3990 Ft
