Annak részletesebb ismertetése, hogy miért jó és fontos előadó, valamint megkerülhetetlen személyiség Peter Gabriel, ahogy mondani szokás, szétfeszítené ennek a lemezkritikának a kereteit. Azt azonban semmiképp se felejtsük el megjegyezni, hogy konzisztens és törések nélkül magas színvonalú életmű az övé, csupa izgalmas, megkapó, humánummal bőven átitatott dallal és albummal, a világzenéhez kapcsolódó, korát megelőző alkotói attitűddel és szervezői-lemezkiadói tevékenységgel - emberi jogi elkötelezettségéről, a könnyűzenei koncertekhez kapcsolódó korszakalkotó vizuális megoldásairól vagy a hangszerelési kísérletezésekhez fűződő bensőséges viszonyáról nem is beszélve. Hogy ki mindenkire volt hatással, felsorolni is nehéz volna.
Legfőképp persze a dalaira gondolunk. Azokra a dalokra, melyekből immár nyolc esztendeje nem kaptunk friss csokorra valót - Gabriel az elmúlt húsz esztendőben összesen két sorlemezt hozott össze: legutóbbi új számokat tartalmazó albuma szűk egy évtizede, 2002-ben jelent meg Up címmel, épp tíz esztendővel az azt megelőző Us után. Remélem, senki kedvét nem szegem, de a most megjelent, a legendás producerrel, Bob Ezrinnel készült Scratch My Back sem efféle kollekció - hanem "csak" egy feldolgozáslemez. Persze nem akármilyen feldolgozáslemez; nem is Peter Gabrielről lenne szó, ha nem rakott volna egy-két csavart a történetbe. Egyfelől afféle "cserebere" projektről van szó, melynek során a most megjelent lemezre feldolgozott dalok gazdái - David Bowie, Paul Simon, az Elbow, a Bon Iver, a Talking Heads, Lou Reed, az Arcade Fire, a Magnetic Fields, Randy Newman, Regina Spektor, Neil Young és a Radiohead - egy-egy Peter Gabriel-feldolgozással dobják majd vissza a labdát (a tervek szerint ezeket a dalokat egy I'll Scratch Yours című albumon egy későbbi időpontban adnák ki). Másfelől egyszerre szimpatikusan puritán, finom és érzékeny, a maga módján ugyanakkor igencsak radikális lemezről van szó: Gabriel a dalokat egyrészt úgy formálta át, hogy néhányra "még az édesanyjuk sem ismerne rá", másrészt úgy homogenizálta az anyagot, egyben pedig úgy ragadta ki a dalokat eredeti kontextusukból, hogy zongorára és vonósokra hangszerelte őket. Tegyük hozzá, a lemezen túlmutató konceptről van szó: aktuális turnéján Gabriel szimfonikus zenekarral indul útnak, s a régi portékáit is az újakhoz igazítja. A - Gabriel szólópályafutására egyébként nem kifejezetten jellemző - szikár kamarakörnyezet és a kiválasztott dalok (Street Spirit, Heroes, Boy In The Bubble, My Body Is The Cage - többek között) jól állnak a veterán brit énekes-dalszerzőnek. A számok ráadásul még azt is világossá teszik, hogy a lassan négy és fél évtizede a pályán lévő zenész mit sem vesztett közmondásos frissességéből és nyitottságából, s többek közt a mai izgalmas előadók és zenekarok tekintetében is "képben van". Summa summarum: bármennyire fájhat is a szívünk, hogy Peter Gabriel továbbra is adósunk a saját új dalokkal, ezzel a bőven rendben lévő lemezzel talán kihúzhatjuk a következő találkozásig.
EMI, 2009
