Nincs is szükség erre: a zene szélsõségesen sokszínû, de nem széttartó. Néhol kellemesen könynyûkezû pastiche benyomását kelti, a Samsa-lakásba idézve például a Don Giovanni kõvendégét, máskor kupléhangulatot sugallva. A kórus susogásai és pittyegései, csettegései és csiszikelései ellenpontjaként viszont újra és újra megrázó drámai mélységekig visz egy-egy ária érett gazdagsága.
A szubjektív rovarlét fájdalmas testi-lelki árnyalatai panaszos sorokba foglalva persze aligha volnának meggyõzõek - indokolatlanul vonnák el a nézõtéri derültséget a valóban abszurd és humoros pillanatoktól. Ámde lapunk egykori munkatársának, Kovács Kristófnak a librettója bátran, könnyû kézzel és jó svádával mozdítja el az eredeti szöveget konkrétabb - és színre vihetõbb - dramaturgiai feszültségpontok felé. Ezzel teremti meg a lehetõségét annak, hogy az apa, a húg és a többiek olyan szólamot énekelhessenek, aminek nem egyszerûen dallama, hanem drámai tétje van. Az elõadásnak pedig folyamatos a feszültsége, hála Lukáts Andor meglehetõsen puritán és nyers, a történetet a hétköznapiasság irányába mozdító rendezésének meg a szereplõknek, élükön a Gregor Samsát alakító Friedenthal Zoltánnal.
Sanyi és Aranka Színház, január 24.
*****
