Az, hogy egy ország megnyer vagy elveszít egy háborút, nem föltétlenül függ attól, hány embere hal meg. 650 ezer olasz és 661 ezer magyar honosságú katona veszett oda az első világháborúban. Az elesetteknek Olaszországban van emléknapjuk, amely 1976-ig munkaszüneti nap volt. Mivel a front egy része az ország területén húzódott, szabadtéri múzeumok, kápolnák, magángyűjtemények, máig gondozott katonatemetők őrzik a közös tragédia emlékét. Ezeket most sem csak az elesettek leszármazottai látogatják, mert a hagyományőrzés, családfakutatás divatjával összefüggésben egyre többen válnak nyitottá az emberi veszteséget elmesélő történetek iránt.
Az Isonzó folyó közelében az első világháború eseményeinek bemutatására turizmus épült, abból a megfontolásból, hogy ezek a helyek nem csak az olasz, hanem az egykori ellenség ott elesett katonáinak utódai számára is fontosak lehetnek. Az igazi feladat azonban nem a csillogó szemű történelemtanárok vagy hobbitörténészek kalauzolása, hanem azoknak a megszólítása, akiket elsőre nem annyira érint meg egy emléktábla látványa, mégis valahogyan odakeveredtek egy csoporttal.
Erről az idegenforgalomról egyeztettek szerdán Szegeden, a vármúzeumban egy uniós támogatású program résztvevői. A szegedi Meritum Egyesület, amely temetők rendbetételével, emlékőrzéssel, tanulmányi kirándulások szervezésével is foglalkozik, többek közt olasz és szlovén partnerekkel együtt pályázott. Azt, hogy az északkelet-olaszországi régióban ez hogyan zajlik, Nicola Revelant, a PromoTurismo nevű szervezet munkatársa mondta el. Az egykori frontvonal átnyúlik a mai Szlovénia területére, így az idegenforgalomban érdekeltek együtt dolgoznak a határ két oldalán már több mint tizenöt éve.
Újat mutatni mindig lehet, mert bár a történészek mindenütt elkezdték a feldolgozást, mihelyt véget ért a háború, az egyes emberek története, az, ahogyan megszenvedték a háborút, az utóbbi időben kap egyre nagyobb hangsúlyt.
A háborúk, bármilyen korban zajlottak, nagyon sokban hasonlítanak egymáshoz – közelről nézve és olykor madártávlatból is. Pánczél Szilamér-Péter, a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum római koros régésze azt mondta el, hogy amikor az Erdély keleti részén kiépült római határvédelmi rendszert kutatták a légi régészet eszközeivel, az derült ki, hogy gyakran ugyanott építette ki lövészárkait, állásait az első világháborúban a román támadás ellen védekező osztrák-magyar hadsereg.
A régészet alapelve, hogy nem szabad diszkriminálni lelőhelyet. Tehát ha valamit keresnek, és mást is találnak, azt a váratlan objektumot is dokumentálják. Az ásatás révén több helyszínen világháborús Mannlicher puskákhoz való töltények, tölténytárak kerültek elő. A múzeum elkezdte védelem alá helyeztetni a római kori és első világháborús lelőhelyeket is, ebből a szempontból is hasznos, hogy a monarchia hadmérnökei ugyanott építtettek állást, ahol kétezer évvel korábban a római kollégák.
2018-ban, amikor Romániában az Erdéllyel való egyesülés századik évfordulóját ünnepelték, a marosvásárhelyi múzeum kiállítást rendezett, amely a Maros menti emberek útját mutatta be a huszadik század eleji joviális világból a lövészárkok pokláig. Pánczél Szilamér-Péter érzékeltette, meg kellett dolgozniuk, mire a román és a magyar múzeumi szakemberek eltérő narratíváit összefésülték, de sikerült. A nehézség abból adódik, hogy a Román Királyság 1916 augusztusában hadat üzent a Monarchiának. 420 ezer román katona széles arcvonalon nyomta maga előtt a védekező 34 ezer katonát – köztük az Erdély területéről besorozott román nemzetiségűeket –, de aztán megjött az erősítés, és visszanyomták a támadókat.
Az egykori fronton emléktábla áll, amely arról tudósít, hogy a román hadsereg ott lépte át a határt, hogy „felszabadítsa” Erdély földjét. Akadt már, aki javasolta, a hátuljára, filccel föl kellene írni, hogy „és ugyanitt volt kénytelen visszavonulni két hónappal később” – magyarázta el Borbély András idegenvezető, hogyan kell elképzelni az eltérő narratívák találkozását. Ő kollégájával, Takács Áronnal a Nyergestető Történelmi Kávé- és Vendégházat működteti.
A Nyergestető régebbi magyar emlékhely: a „székely termopüla”. 1849. augusztus elsején egy ezer fős székely honvéd különítmény hét órán át tartott vissza ott egy 12 ezer fős orosz-osztrák hadoszlopot. Az egykori csata közelében álló épületben Borbély, aki eredetileg hegyi vezető volt, vendéglátóhelyet nyitott, egy barátjától kapott magángyűjteményt is bemutatva. Idővel mind több olyan vendég járt arra, akit részletesebben érdekelt a környék hadtörténete. Emiatt a gazda és kollégája is képezte magát.
Most csillagtúrákat vezetnek, bemutatva az első világháborús emlékhelyeket, valamint a történelmi Magyarország megmaradt határjeleit. Borbély azt mondta, ugyanaz a kihívás számára, mint az olasz kollégák esetében: érdekes információkkal szolgálni azok számára is, akik a tizenöt kilométeres gyalogtúrákat inkább sportprogramnak gondolják. A különbség az olasz és a romániai viszonyok között például az, hogy míg az olasz temetőkben lehet olvasni olyan feliratot, az ott nyugvók ellenfelek voltak a csatatéren, testvérek lettek a halálban, ez a szellemiség emitt nem érvényesül. A 2019-ben az Úz-völgyi, nagyrészt osztrák-magyar katonák nyughelyéül szolgáló temetőnél lezajlott összetűzésre is utalt. Mint mesélte, rendszeresen előfordul, hogy ők épp egy csoportot kalauzolnak, és találkoznak egy román csoporttal, köztük hagyományőrzőkkel, akik román katonai egyenruhát viselnek. Ilyenkor megnézik egymást.
A trianoni békeszerződés kitér arra, hogy az utódállamoknak gondoskodniuk kell az I. világháborús katonatemetőkről. Egy részük megmaradt, és az utóbbi időben több meg is újult például Szerbiában. Arra is akadt példa, hogy a feliratok a határhúzás után megváltoztak, és oda, ahol eredetileg szerb, osztrák és magyar katonák is nyugszanak – és erről van hivatalos adat is –, csak a helyiekre emlékező szöveg került.
Molnár Tibor főlevéltáros, a Zentai Történeti Levéltár munkatársa 25 éve foglalkozik veszteségkutatással, a Vajdaság világháborús emlékhelyeinek sorsát, állapotát is dokumentálja. Mutatott képet szépen felújított katonatemetőről, és olyan katonakórházhoz tartozó nyughelyről is, amelyben – a plébániáról előkerült halotti anyakönyvi kivonatok révén – a neveket is fel lehetett utóbb tüntetni. Szabadkán fontos első világháborús magyar emlékhely a Bajai úti temetőben dr. Regényi Gábor huszár hadnagy sírja. Neki a csapatával biztosítania kellett a gyalogosok visszavonulását, de fogságba esett. Mivel a szerb hadsereg nem készült föl hadifoglyok fogva tartására, legéppuskázták. Édesapja mindent elkövetett, hogy a fia maradványait hazahozassa. Sikerült.
Szegeden a Hősök kapuja a legismertebb első világháborús emlékmű, Aba-Novák Vilmos freskójával. Hódi Nóra szegedi idegenvezető az emberveszteséget is megjelenítő – és Horthy Miklóst is ábrázoló – falfestménynél el szokta mondani, hogy pont ezen a helyen 1914-ben még a háború mellett tartottak tüntetést. Szegeden a szecessziós stílusú épületeket vagy a zsidó közösség életének tereit szokták megmutatni. Azt is el lehet mesélni két órában a Hősök kapujához hasonló érdekes helyeken, milyen volt a hátország élete. Erről szól a Szegedhez kötődő Móra Ferenc megrázó regénye, az Ének a búzamezőkről, amelyből 1947-ben filmet is forgattak ugyan, de akkor a hatalom azonnal betiltotta, 30 évig dobozban volt. Lehet beszélni arról, hogyan változott meg a nők szerepe, amíg a férfiak többsége a fronton volt. Kaffka Margit írónő életútja is kötődik a városhoz, Szegeden találkozott Bauer Ervinnel, második férjével – Balázs Béla testvérével –, és a háború végén a spanyolnátha vitte el, fiával együtt.
Mihelyt elkezdődött a háború a harctéren, az első napokban tízezrek estek el és sebesültek meg. A két szegedi hadikórház mellé még több mint húszat kellett létrehozni és egyszerre működtetni a városban. A leggyakrabban iskolaépületeket sajátítottak ki erre a célra, a tantermekből kórtermek lettek. Tóth István történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatóhelyettese a legtöbb ilyen szükségkórházról talált korabeli fotót vagy képeslapot.
Akad, amelynek épülete már nem áll, de sok megvan: kollégium, gimnázium, patológiai intézet működik benne, jellemzően a villamosvonalak mentén, amelyek már akkor is megvoltak. Így villamoson utazva most is meg lehet nézni, hány kórháza volt a városnak, amikor a mostaninál nagyobb hiány volt orvosból és ápolóból.
Jellemző volt, hogy olyan katonafeleség szervezte az ápoló munkát, akinek a férje épp máshol feküdt sebesülten. Utóbb jó esetben találkoztak.
Az egyik kép, amelyet Tóth István bemutatott, a mai Hajnóczy utcai óvoda épületében fönntartott tiszti kórházban készült, azt a Katolikus Nővédő Egyesület tartotta fönn. A kép jobb szélén Skrainka Frigyes látható a feleségével. Skrainka Frigyes a MÁV-nál dolgozott Szegeden mérnökként. 1914-ben behívták, gáztámadási szakemberré képezték át. Harcolt a keleti fronton, Galíciában és az olasz hadszíntéren is.
Skrainka Frigyes végig precízen dokumentálta, merre járt, így naplója kiváló forrásmunkának számít. Felesége a nővédő egyesületnél végig ápolónőként dolgozott. A fotó 1915-ben készült a Hajnóczy utcai épületben: Skrainka Frigyes megsebesült, úgyhogy egy időre hazajöhetett.
