Zene

Különös színház a Vidovszky Györgyé: innen nézve fokozott kockázatú előadások, onnan nézve sikeres misszió. Gyerekek, pontosabban kamaszok játszanak olyan történeteket, amelyek - tán más időben és más helyen - éppen róluk szólnak. Csáki Judit

Nevezett Sebhelyesarcú (semmi rokonság a filmekkel) egy képregénynáci: "Lovagias ember, aki mindig kiküldi a titkárnőjét, ha iszonyú vallatási módszereihez folyamodik." Mondják, Spielberg is ott rontotta el a Schindler listáját, hogy a hétköznapi őrület helyett egy kirakat-elmebeteget tett meg a birodalmi lépegetők legfőbb képviselőjének, mások viszont mentőkörülményként említik, hogy végül is egy meglehetősen haladó hagyományt folytatott. A mi Untersturmführerünk nagydarab szemléltetési szörny: nemcsak a Gestapo torz pofáját modellezi, hanem a háború utáni regényes nyugatnémet közállapotokat is, melyek megengedik, hogy a gestapós átmentse magát: "Pillanatnyilag Jakuteknek hívják, jól menő gyümölcslégyára van a városban, de nem ebből él.

A dán Volbeatet Michael Poulsen énekes/gitáros hozta össze pár éve, miután teljesen elege lett előző zenekarának, a hörgős-metálos Dominusnak a dolgaiból, meg egyébként is Elvisre és Johnny Cashre kattant világéletében. Poulsen a Volbeat élén minden megfejtés nélkül nekiállt olyasféle rock `n' rollt játszani, mintha a Danko Jones találkozna a Life Of Agonyval (utóbbi főleg Poulsen hangadottságai miatt áll), és összehozott kettő darab lemezt (The Strength, The Sound, The Songs és Rock The Rebel/Metal The Devil). Az elsőre még csak a jó szimatú rockrajongók figyeltek fel, főleg Európában, a nemrég Amerikában is megjelent Rock The Rebel előtt viszont úgy borult térdre a szakma, mintha baseballütővel csaptak volna a reflexpontjára mindenkinek.

Ez a csillaghajó már rég elúszott, de a hajdan volt rajongást - mint erről könyvtárnyi látlelet tanúskodik - még a jedik írmagjánál is nehezebb kiirtani. Pedig azok után a pofonok után, amelyeket az új epizódokkal Lucas kiosztott a rajongóknak (azoknak főleg, akik ifjúsági mozibérletes koruk óta hisznek a mesékben), túl nagy tétje már nem volt ennek az eredetileg nem is mozira szánt, rajzfilmes nekiveselkedésnek, mely a klóntörténet kronológiájában a második és a harmadik epizód közé ékelődik.

valahol a brechti sanzonok, az ír kikötői munkások blaszfém kocsmadalai, a délszláv temetési mulatós és az angolszász börleszk között egyensúlyozó dalaiban kurvák és stricik, sorozatgyilkosok és szomorú sorsú kisgyermekek adják egymásnak a kilincset, miközben az énekes a kései Tom Waits whiskeytől gurgulázó hörgése, egy századfordulós freak-show kikiáltójának hisztérikus rikácsolása és egy kasztrált Farinelli angyali cirádái között tornáztatja a hangját. A Recenzens először azon tűnődik, vajon nem egy Liverpoolból Brooklyn felé tartó gőzhajó negyedosztályú fedélzetén kellett volna-e inkább megrendezni a koncertet.

A macskakövekkel kirakott kis beugró tér közepén egy hatalmas, borostyánnal benőtt fa áll. Körülötte apró asztalok, egy ódon kapubolt, ablak, viharvert cégér.

művei zárták az idén csonkára sikeredett Mahler-ünnepet. Csonka lett, mivel Matthias Goerne betegsége miatt elmaradt egy dalest; előzetesen úgy tippeltünk, hogy ez lett volna a koncertsorozat megkoronázása.

Eljött a nívótlan csengőhangokkal való leszámolás pillanata: a német zeneszerző, Max Richter klasszikus alapokon nyugvó csengőhangokkal folytat harcot a silány fogyasztói kultúra ellen. Kevés ehhez hasonlóan felesleges produkciót találni, de az elektronikus effektekkel kevert, zongorára és hegedűre írt miniatűr etűdök meggyőző erővel oszlatják el a projekt komolysága felett érzett kételyeinket.

Verne Gyula valamely regénye nyomán legutóbb Jackie Chan és mókás társai indultak nyolcvannapos Föld körüli (lassacskán ódivatúnak tűnő) kétdimenziós expedícióra. Túléltük.

A négykezes eredetileg szobaműfaj volt, az intimitás műfaja, mely testközelbe hozta a nyilvános terek nagy, reprezentatív zenéit. Mondhatni: a négykezes a 19. század rádiójaként funkcionált; az idők azonban változnak, és ami egykor közvetítő volt, az ma egy másik rádió révén maga is közvetítetté válik. A hangverseny tere ugyanis mohó kapitalistaként kebelez be mindent, ami egykor a falain kívül: templomban, szobában, szabadban tenyészett. Az igazán nagyok mindenesetre már saját korukban is hajlamosak voltak ledobni magukról a műfaj funkcionális kötöttségeit: Schubert például, akinek zenéjét az intimitás megdicsőülésének is nevezhetném, éppen legnagyobb szabású négykezeseiben törődött legkevésbé a műfaj szociológiájával. Dolinszky Miklós

Valami kis természetellenes a nagyon nagy, sőt végtelen természetben, egy torz akkord az isteni szimfóniában, épp csak felbukkan, épp csak észlelhető, nem bánt senkit, sőt, szelíd, mégis hamar kitépetik könyörtelenül, s el is tűnik nyomtalan, elúszik, mint egy narancssárga mentőmellény a horgászparadicsom vizén. Vízben erősek vagyunk, a Deltával leginkább akkor volt tele a sajtó, amikor Cannes-ban versenyfilm volt (micsoda megtiszteltetés), és hát a pólósaink, a kajakosok-kenusok, Cseh Laci. Turcsányi Sándor

Frissen, naposan indult a szezon: a Stúdió K Rettentő görög vitéz című előadásán dőltünk a nevetéstől, gyerekek, felnőttek - bár nem kötnék fogadást rá, hogy ugyanazon nevettünk. Csáki Judit

"A nagy graffitis reggel felkel, zuhanyozik, felveszi bő gatyáját, fekete spray-vel fújja be a hónalját, szőrös testét, vicces pólót húz, és nekivág a városnak." Ha a festékfújó spray nem rendeltetésszerű használatától eltekintünk, szinte magunk előtt látjuk azt a közhelyes képet, amely alapján a street art dolgos munkásait elképzeljük. A négy művész kiállítása ellenben arra mutat rá, hogy a köztérben elhelyezett üzeneteknek lehet más módjuk is, mint a festékszóróval elkövetett egyszerű rombolás, a puszta helymegjelölés tagekkel vagy egy túlfűtött érzelmi állapot felmutatása (Szeretlek Béla). Dékei Kriszta

Történetileg minden adekvát: a tizenkilencedik század második felében, amikor a fiatal festők csontig járták a lábukat egész Európában a realizmusért meg az életben maradásért, és már négyszáz éve szokták a csecsemőhalandóságot, a fiatal Hodler is megkezdte élethátrányainak lefaragását. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy olyan életmű kanyarodjon ebből, amelyet a sorozatos pályázatok nyűge és az egzisztenciális alkalmazkodás kényszere fog viszsza, valahogy úgy, ahogy a szerencsétlen Zichy Mihállyal történt. Hodler életművében viszont az a szép és az a váratlan, hogy a modern festészet képfelfogása úgy tör elő belőle, olyan elementáris természetességgel, hogy a sokra tartott szimbolizmusa a tizenkilencedik századdal együtt elpattan, mint egy buborék. Ami marad utána, azt ma is értjük. Kürti Emese