Zene

A Don Juan mint téma az én szívem egyik csücske. Leginkább a Moliére-é. Mozarttal is jöhet. Máris bírják pozitív elfogultságomat mindazon színtársulatok, amelyek akármilyen formában műsorra tűzik. Ezért én szenvedni is kész vagyok, annyit, mint mondjuk Donna Elvira. Intellektuálisan persze. De fizikailag? És annyit, amennyit a Mozgó Ház Társulás

Esorok íróját senki nem vádolhatja azzal, hogy ellenére volna könyvkülönlegességek megjelentetése; minden valódi műveltség alapja ugyanis éppen a feleslegesnek tudása és birtoklása: annak a feleslegesnek, amely azonban árnyalja, színezi, nem egy esetben akár módosítja is mindazt, ami csak a legfontosabbakat ismerve oly bizonyosnak látszik.

AKander-Ebb szerzőpáros nevét a Kabaré tette igazán híressé, de a világ musicalszínpadain aratott a Chicago és A pókasszony csókja is. Utóbbi elsősorban azért, mert szokatlanul bátran nyúlt a homoszexualitás kérdéséhez.

Valódi raritást adott ki a Warner Music, Vincenzo Bellini A puritánok című operájának úgynevezett Malibran-változatát, élő felvételről, amely az ősbemutatón készült Bariban, a Teatro Petruzzelliben, 1986. április 10-én.

A Ganz-csarnok, akárcsak a legtöbb ipari épület, kipucolva, rendbe hozva, átalakítva, tökéletes múzeum. Az egykori gyártósorok helyét - gondolom - megtartották, úgyhogy a kiállítótér többszintes, változatos, szellős, szórakoztató. A gyerekek remekül bújócskázhatnak, amíg a szülők keresztülrágják magukat a dögunalmas, ingerszegény lexikonon.

Mindenki ismeri a szellemes Goethe-szösszenetet: a vonóskvartett négy eszes ember beszélgetése. Január 25-én nemcsak a műfajra, de az előadókra is igaznak bizonyult a legnagyobb német aforizmája. A szenvedélyek nem uralták el agyukat, végig diszciplináltan muzsikáltak, ennek összes előnyével, de persze hátrányával is.

"A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás" - panaszolja Cioran, de a kézikönyvet végigolvasva végül fogalmunk sincs, s talán nem is lehet, hogy jól vagy rosszul van-e ez így. Kinek így, kinek úgy, mondhatnánk, mindenesetre az azért elég különösnek tetszhet, ha ma valaki például Rózsakereszt Keresztély hívéül szegődve egy mákonyos hajnalon az Ízisz szentélyben a kémiai nász menetrendjét erőltetné magára.

Ezt a könyvet azért lehetne filmesztétáknak és esztétika szakos egyetemistáknak ajánlani, mert Hitchcock egy árva mukkot sem szól elméleti, esztétikai kérdésekről - annál többet gyakorlati dramaturgiáról, a technikai forgatókönyvről, forgatási problémákról. Hitchcockról két alapkönyv létezik, az egyik megjelent magyarul (Truffaut-Hitchcock), a másik (Donald Spoto: The Dark Side of Genius) nem. A szerkesztőnél jóval több Sidney Gottlieb kötete most a harmadik legfontosabb.

Legtöbben a Picasso kalandjai című film Gertrude-jaként ismerik, aztán ott van az a híres, sokat reprodukált portré, amit Picasso festett róla. Valamennyire köztudott az is, hogy lakása a párizsi művészvilág egyik központja volt a múlt század első évtizedeiben, s hogy bátyjával együtt Picasso korai gyűjtői közé tartozott.

Van homokos, szomorú, vizes sík. Ketrec veszi körül: manézs. Van tűz és víz, fogantatás és születés, ölés és ölelés. Absztrakt és konkrét pőreség. Sokk és katarzis. Csönd

A megemelt nézőtér minden pontjáról jól látható a szín. A szobányira szűkített színpadon a legszükségesebb kellékek: asztal, fotel, fogas, valamint a pódiumhatást hangsúlyozandó egy fából összerótt, barnára mázolt, ütött-kopott bárszék. Az asztalon virág, (érintetlenül maradó) pereces tál, ásványvizek. Megtelik a nézőtér, a jelenlevők zöme negyvenes-ötvenes, kevés a fiatal, Kornis régi barátai közül is alig néhányan jöttek el.

Jézus Krisztus, Eva Peron és István király után Fenyő Miklós életéből is zenés játék kerekedett. Leginkább az angyalföldi szurkolók örömére.

"Halló, halló... Istenem, maradt még egyáltalán valaki?" - hallhatunk egy semmibe vesző hangot az új Butthole Surfers-lemez Utolsó asztronautájában. Az énekes és az összeköttetését elvesztett űrhajós kapcsolata nem meglepő, hiszen Gibby Haynes kompániája azon kevés hiteles zenekarok egyike, amely túlélte az amerikai post-punk halálát.

Szám szerint hatodik sorlemezével jelentkezik a Korai Öröm - legalábbis erre utal, hogy a lemez a 006-os sorszámot kapta, mint tudjuk, a 007 viszont már maga James Bond. Nos, a lemez (hat szám, vagy háromnegyed órányi zeneanyag plusz videó) finom, ehető és rendkívül tanulságos. Az egyes számokat inspiráló hatások számtalan helyről érkeztek, de egy helyen futnak össze - a lemez egységes egész, amit minden tagoltsága (trackek, miegyebek) ellenére jólesik egy lendülettel végighallgatni. Ott van rögtön a nyitószám, egy gyönyörű, elúszós darab: akusztikus gitárral indít, majd Paizs Miklós füttyszavára fonódik rá az immáron elektromos gitár - Szalai Péter gitáros stílusa mindenképpen egyedi és mással össze nem téveszthető: egyszer az anyaegyüttesből ismerős pszichedéliákat tolja, máskor az afrofunk lüktetést metszi kereszbe néhány durva metálos riffel, és van, amikor Shadowsból indít, de egészen máshová érkezik meg. Vérbeli tánczene ez (aki nem hiszi, nézzen meg egyet a zenekar élő fellépései közül), s a zenészek mindent meg is tettek azért, hogy fokozzák a hatást. Felhasználják a repetitív pszichodiszkó teljes eszköztárát, s az élőzenét szépen benövi és foglyul ejti az elektronika: belúpolt dobszekvenciákra rámászik a basszus, majd a konga, a gitár, a szintihangok, a doromb és a nádihegedű. E lemezt hallgatva egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortárs, szórakoztatóan rafinált tánczene hatását - ami, tekintetbe véve, hogy a zenekari tagok közül többen dj-ként (is) keresik kenyerüket, tökéletesen érthető. Ezt a Korai-albumot - vagy legalábbis jó néhány számot róla - érdemes volna kiadni dj-barát vinilverzióban is. Volna mit (és volna mire) rákeverni: hallható itt lüktető funk, lustán induló, füstös dub, breakbeat-témák, tribális hangulatok és némi, gondosan szublimált metál. A hatodik, uccsó szám viszont a Szilvási Band zenészeinek jóvoltából vérbeli roma muzsikával indít, azután sorra belép a dob, a basszus, a gitár, a doromb, és a savas zene utoljára megint átveszi a hatalmat - hogy azután erre meg a cimbalom következzen (Csurkulya József - Besh o droM - jóvoltából), majd a kanna, megint a doromb és spanyolgitár, mintegy keretbe fogva az egészet. A CD-n bónuszként találunk egy jól vágott, nyolcperces videoanyagot a Korai tavalyi európai turnéjáról - nem hiába, a KÖ-t ugyanis ismerik, s a pszichedelikus zene egyik legmarkánsabb, legeredetibb reprezentánsaként tartják számon a világ számos, tőlünk távoli táján is.