A Ganz-csarnok, akárcsak a legtöbb ipari épület, kipucolva, rendbe hozva, átalakítva, tökéletes múzeum. Az egykori gyártósorok helyét - gondolom - megtartották, úgyhogy a kiállítótér többszintes, változatos, szellős, szórakoztató. A gyerekek remekül bújócskázhatnak, amíg a szülők keresztülrágják magukat a dögunalmas, ingerszegény lexikonon.Már megint ezek az álmok. Most szerencsére nem József Attilától idéztek rosszul, bizonyára megviselte őket, amit kaptak érte, a magyar remekírók közül ezúttal egy Asbóth János-regény címére esett a választás. Az 1000 forintos jegy mellé jár egy szép műanyag kvarcóra, elegánsan nyomott szíjjal, melyen a következő árnykép látható: egy kecske által húzott harci szekéren álló csaj a mezőn fácánkakast kerget. Vagy csak megbuktam a Happy End Kft. Rorschach-tesztjén. A számlapján 2 óránál egy trombitás kislány (?) vízről felrebbenő hattyút riogat. Joggal hihetné az ember, hogy valami eladatlan hongkongi raktárkészletből kaptuk az ajándékot, de a szíj két oldalán a Millenniumi Országjáró tipográfusai által oly kedvelt betűkkel rá van nyomtatva a kiállítás címe is. Hogy a pedagógusok szemében mohó fény csillanjon: pedagógusigazolványával érkező anyám ingyen tekinthette meg a kiállítást, de ő is kapott órát. Melyről ha eltávolítjuk az Álmok álmodói - Világraszóló magyarok matricát, akár az időt is leolvashatjuk.
A beléptető rendszert áthatja valami bensőséges kedvesség, a jegyszedő lányok mosolyognak és jó szórakozást kívánnak, utoljára a Hit Gyülekezetében fogadtak ilyen lelkesen. Rögtön
egy sötét alagút jön,
ahol a mennyezeten a csillagok magyar szavak, évszámokkal. Az időpontok többsége nekem kissé korainak tűnik a szavak első előfordulásához képest, de gondolom, csak utánanéztek. Az alagútban nem történik semmi. Utána első pillantásra mintha valami interaktív jönne: Esterházy Péter diájának megtekintéséhez adnak egy láncon lógó nagyítót. Na, ezek szerint modern lesz a kiállítás, gondolom én, jó kis interaktív, történnek érdekes dolgok.
Aztán mégsem.
A kiállítás leírása röviden: A/0-s lapokon egy-egy nagy magyar képe szöveggel. A papír egy vég fehér, öntapadós szúnyoghálóra van felvarrva, a szúnyoghálót fém csővázra rögzítették, a plakátok úgy állnak véges-végig, mint egy eltévedt kínai császár ikeás szobainasokból toborzott agyaghadserege.
A tárlatot időnként fekete, nagyjából áruházi teherlift méretű kuckók szakítják meg, ezekben ugyanaz van, mint kint, csak kisebbek a képek - többnyire diák. Ezeket nem lehet jól látni, ezért láncokon nagy lupék lógnak, hogy azokkal nézzük a diákat. Azt hiszik, ez az interaktív. Hogy végigtekerek egy számítógépes pergament.
Hát nem ez, fiam. Hülye vagy, menj a helyedre.
Az első nagy ziccert
a magyar írásfelismerő beszédgenerátorok
alkalmával hagyják ki. Illetve addig is voltak kihagyott helyzetek, de azok nem ennyire feltűnőek. Szóval a magyar írásfelismerő beszédgenerátort úgy mutatják be, hogy egy vitrinben ott a doboz, ami folyamatosan beszél. Ez interaktíve úgy működne, hogy a látogató mozgathatja a szöveget, amit a gép felolvas. Vagy, ha annyira iszonyodnak tőle, hogy a vendég belerondítson a művükbe, kérjenek kölcsön egy fiókhúzogató gépet, mozgassa az a szöveget. A kettes számú, fejlettebb magyar olvasógépnél már doboz sincs, csak egy hangszóróból hallhatjuk a gépi hangot. Mert ugye, itt a szoftver a lényeg, azt meg nem lehet kiállítani. Szerintük.
Bíró László József, a golyóstoll és a golyós dezodor mellett az automata sebességváltó feltalálója, mondja az A/0-s. Mintha az lett volna a feladat, hogy minél unalmasabbak, lexikonszerűbbek legyenek a szövegek, amivel az a legnagyobb baj, hogy sok lexikon egyáltalán nem olyan unalmas, ahogy a kiállítás rendezői hiszik. Ráadásul automata sebességváltó, mint olyan, nem létezik. Különböző automaták vannak, a német hajóépítők által az 1900-as évek elején használtaktól a többféle bolygóműveseken át a modern fokozatmentesekig. Legalább azt tudatták volna, melyiket találta fel szerintük Bíró László József. Az első működőt? Vagy az első kereskedelmi forgalomba kerültet (Oldsmobile, 1940)? Hydra-Matic? CVT? Steptronic? Hycomat?! És akkor még nem is olvastam bele túl sok szövegbe, mert olvasni otthon szoktam, könyvet. Ezt a kép-szöveg arányt meg, ami itt van, már a Kheopsz-piramis tárlatrendezői is meghaladták.
Bíró után jobbra fordulunk, ahol hatalmas,
fehér fodrászhajszárítók (harangok?)
alá állhatunk be. A burákban egy-egy magyar tájszólás hallgatható. A nyugat-dunántúli tájnyelvet természetesen egy öreg néni hangja képviseli, mert tájszólásban csak öreg nénik beszélnek. Pedig Orbán Péter országos rendőrfőkapitánytól is nyugodtan beadhattak volna egy nyilatkozatot, így legalább megtudná a látogató, hogyan ejtik a Nyugat-Dunántúlon a "Mitsubishi" szót. Szerintem ez volt az a pont, amikor a kiállítók elégedetten hátradőltek, és úgy érezték magukat, mint az Úr a hatodik nap késő délutánján. Hogy a tájszólások miért kerültek ide, vagy ha igen, miért csak négy, miért nem tudunk meg semmit a jó kis magyar tájszólásokról, ha már egyszer itt vannak, ezt egyelőre nem tudtam megálmodni.
Az lehet a baj, hogy ezek nem jártak még rendes múzeumban?
A tájszólásburák után kis fülkékbe ülhetünk be, ahol gramofonlemezekről régi magyar operettlegendákat hallgathatunk. Befolyásunk csak annyi van a dolgok menetére, hogy mi döntjük el, melyik fülkébe ülünk.
Mit is jelent a bűvös szó: "interaktív"? Hogy a látogatót partnernek tekintik, nem alattvalónak. Hagyják, hadd alkosson egy kicsit ő is. Találja fel a golyóstollat. Például Amerikában, Flagstaff közelében, a Meteorkráter-múzeumban van egy számítógépes játék, "Alkoss saját becsapódást" címmel. A látogató megadja a meteor súlyát, sebességét, pörgését, a gép pedig kiszámolja a röppályát, szép animációval lejátszsza a becsapódást, és megmutatja, milyen lesz a mi kráterünk. Ez egy interaktív ötlet, például.
Nemcsak külföldi múzeumban nem jártak, de magyarban sem. Vagy jártak, de nem figyeltek például a Természettudományiban, ahol igazi ihletett ötletparádéval mutatták be Magyarország természeti kincseit. Megnyomok egy gombot, és megszólal a búbos banka. Ha attól félnek, hogy a látogatók tönkreteszik a nagy művet, menjenek, nézzék meg a Csodák Palotáját, azt sem törölték még el a föld színéről a gyerekek. Lehet, hogy néha letörnek egy gombot, vagy ellopnak egy fakockát, de erre találták ki a karbantartást (amire annyi pénzt számolnak el, amenynyit nem szégyellnek, hogy segítsek egy kicsit).
Az Álmok álmodói - Világraszóló magyarok kiállításban annyi az interaktív, hogy a tematikus kuckókban érintős monitoron szövegeket görgethetünk. Még valami nagyon hiányzik a kiállításról: a latens koalíciós partner különterme, ahol az idegen szívű Nobel-díjasokat mutatnák be. A mondanivaló valami olyasmi, hogy mindent mi találtunk ki és fel, erről csináltunk egy kiállítást, amit ámulattal végignézhetsz, feltéve, hogy nem nyúlsz semmihez. Nem partner vagy az alkotómunkában, te nem hozol létre semmit. Majd mi. Te befogadsz, álmélkodsz, ha szkeptikus voltál, megtérsz. Ha elhinném, amit a balliberális publicisták írnak, csak arra gondolnék, hogy ez a nyomorult, rossz kiállítás is a Fidesz kormányzati ideológiájának propagandája, a fiatal látogatók előemésztése a szavazóképes korba lépés előtt. Pedig nem az. Olyan ez, mint túlmisztifikálni a Happy Endet, a béna reklámügynökséget, amelyik piaci körülmények között gyorsabban állna bele a földbe, mint egy vödör dolomit a Mol-kút bejáratánál (balra). Ezeknek egyszerűen bénák a reklámjaik, az országimázsreklámjaik is bénák, miért pont kiállításban lennének jók? Persze arra közvetlen bizonyítékom nincs, hogy benne van a Happy End, csak közvetett:
1. mindent ők csinálnak,
2. ez az Álmok álmodói, ez nagyon gyanús.
Kérdés:
melyik srácot kell szidni?
Szegő Györgyöt (látványterv-koncepció), vagy Eleőd Ákost (főrendező)? A Galamb József-féle Ford T-hez annyit tudtak hozzátenni, hogy áthozták a Közlekedési Múzeumból. Ereklyét sétáltatni azt tudnak, elismerem, de a szokásos, unalomig ismételt Galamb-közhelyeken kívül nem derült ki semmi. Hasonlóan bántak el a kortárs autógéniusszal, Anisits Ferenccel, aki a BMW új V8-as dízelmotorját kifejlesztő csoportot vezette. Beraktak a vitrinbe egy kicsinyített, tökéletesen semmitmondó makettet, márpedig ilyenkor illene legalább egy "működő", tekergethető főtengelyű másolat, hogy a gyerekek megérthessék, mi a jó egy V8-as motorban (próbálkozzanak a Wallisnál, például). Hogy jé, tényleg V alakja van a hengersoroknak, mozognak a dugatytyúk, meg hogy mi a közvetlen befecskendezéses dízel lényege. Így marad a feltalálóból egy A/0-s plakát meg az érdektelenség.
A végén mozi, sporttörténetünk nagyjaiból. Nehogy valaki azt higygye, hogy itt aztán választhat, mit szeretne nézni. Én történetesen Papp Lacit szerettem volna, de - nehogy gyűjtőmunkát kelljen végezni - egy 10-15 perces végtelenített szalag megy összes nagyjainkról, egyszerre. Arra nem foghatnak semmit, hogy kevés a monitoruk - a kiállításon egymást érik a jó drága, sík képernyős tévék, ha kell, ha nem. Jó lett volna a végén nézni még vagy fél óra Papp Lacit, meg kinek mi tetszik, horribile dictu akár öttusázókat is, de rendnek kell lenni. Mindenki azt nézi, ami a rendezőknek tetszett - mi nem álmodhatunk, legfeljebb nézhetjük az ő álmaikat.
Anyagilag valakiknek biztos sikeres volt. Muzeológiai szempontból katasztrófa, a kiállításrendezői szakma szégyene - ez a vége.
Winkler Róbert
