Valódi raritást adott ki a Warner Music, Vincenzo Bellini A puritánok című operájának úgynevezett Malibran-változatát, élő felvételről, amely az ősbemutatón készült Bariban, a Teatro Petruzzelliben, 1986. április 10-én.Csak hogy fölcsigázzam az operai ínyencek (vannak még? vannak!) érdeklődését: a darabban nincs bariton szerep, Riccardót tenor énekli; akit az etalonnak számító EMI-felvételen (Callas, Di Stefano, Panerai, Rossi-Lemeni) leginkább a bariton-basszus szabadságinduló frappíroz ("Suoni la tromba, e intrepido"), sürgősen felejtse el, ezen a lemezen nem fogja megtalálni. Talál helyette mást.
A mutáció születésének története akár egy Shakespeare-tragédia. Bellini, a cataniai szívtipró, aki Giuditta Pasta, a Norma címszereplője kivételével minden darabjának primadonnájába beleszeretett, a Malibran-változatot Maria Malibran énekesnőnek írta, a nápolyi San Carlo Színház fölkérésére, miután a korábbi megbízás teljesítésére (három új művet rendeltek volna tőle) nem látszott esély. Barátai tanácsára A puritánokat dolgozta át, nem utolsósorban az imádott Malibran kedvéért. A párizsi Théatre Italienben bemutatott eredeti darabhoz képest jelentősen megváltozott partitúrát a komponista elküldte Nápolyba, csakhogy az Marseille-ben rekedt a kolerajárvány miatt. Ezért a San Carlo 1835 elején törölte a futó évadra tervezett bemutatót. Bellini 1835. szeptember 23-án, Maria Malibran pedig napra pontosan egy évvel később, 1836. szeptember 23-án meghalt. A zeneszerző harmincnégy, az énekesnő huszonnyolc éves volt. Ezután a premier még százötven évet váratott magára.
Kérdés persze, a szerződés teljesítésén kívül mi oka volt Bellininek átírni utolsó művét, amely - mondhatnak bármit, akik primitív zenekari harmóniák alkotójának és középszerű hangszerelőnek simfelik a szerzőt - a kantiléna csodája:
a legtökéletesebb hangszerre,
az emberi hangra bízza a melodikai vonalat. Az egyik válasz a komponista közismert perfekcionizmusa (nem sebtiben csapta össze darabjait, mint Donizetti, a semmirekellő zseni). Ám az igazságot a másik válasz rejti: a körülmények hatalma. Nápolyban akkor nem volt elérhető bariton (így lett Riccardo tenor), de ami ennél sokkal lényegesebb: az isteni Malibran hangja, eltérően a párizsi előadás Elvirájától, a koloratúrszoprán Giulia Grisitől, inkább a mezzoszoprán vagy a kontra alt "fachba" tartozott (mezzo soprano acutissimo, mondja az olasz), ezért szólamát lejjebb kellett transzponálni. A szerep éthoszát viszont meg kellett emelni, a felhők fölé, az égig, ahol a szerző látta bálványimádó szíve isten(nőj)ét - `a la Shakespeare. Így lett A puritánok nápolyi változatának abszolút főszereplője a gyönge idegzetű, ideiglenesen elborult elméjű, éterikussá magasztosult Elvira.
A lemez hozza az élő előadás minden erényét és hátrányát. Rettenetesen indul, mintha egy fadobozból jönne a hang, a karmester Gabriele Ferro merev és darabos, a közönség hideg, mintha nem ősbemutatón, hanem rutinelőadáson ülne. A Riccardót éneklő Juan Luque Carmonának vékony tenorja van, istenem, hová lett a robusztus szerelmes (az "Ah! per sempre io ti perdei" fölött megjelenik Panerai kísértő árnya), hová lesz majd a romantikus opera szerelmi háromszögének (tenor-bariton-szoprán) bejáratott konvenciója? Cserébe a tenor mindjárt az elején ajándékba kap egy kadenciát, karcsú Rossini-díszítésekkel, mintha az öreg párizsi mester kölcsönözte volna pártfogoltjának saját maradékából. Viszont Chris Merritt kellemes meglepetés Arturo szerepében, hajlékony, de érces tenor, kellő hősies színezettel, minden fekvésben kiegyenlített, bírja a magasságot, bár erre csak az első áriájában van szüksége ("A te, o cara"), az megmaradt eredeti D-dúrban, később egy-másfél hanggal minden lejjebb száll a partner kedvéért.
Az előadás már előbb, Giorgio és Elvira kettősében kezd fölforrósodni; Roberto Scandiuzzi kormos basszusa
igazi pótapai gyöngédséggel
óvja az érzékeny és sérülékeny Katia Riciarellit, akiben finom remegések az erő (`a la Ady). Riciarelli, őérte van az egész, próbáljuk elfelejteni Callas velőtrázó drámai hisztériáját, ez egy lírikus, melankolikus, lunátikus hölgy, akinek az élet álom (`a la Calderón). A sötét színezetű, bársonyos, folyékony hang szinte a delírium állapotában láttatja a gyakori képzelgések és ritka ébredések közt hánykolódó menyasszonyt. Ahogy az őrülési jelenet lamentálását hallgatom, megértem Bellinit, aki azt mondta, "az opera tárgya: dalban sírni".
Közben megismerkedünk néhány szép részlettel, például egy Elvira-Arturo-duettel, ami a párizsi eredetiből kimaradt, a közönség is kezd rájönni, hogy markáns politikai és féltékenységi dráma helyett egy érzékeny női lélek rezdüléseibe nyer betekintést, úgy tetszik, nem hiányolja a forrpontokat, hálás az összefogott előadásért, a voce diadaláért, ami a hangok dekadenciájának idején nem semmi, s a másfél évtizeddel ezelőtti felvétel óta végképp nosztalgikus távolságba merült. A második finálé (ez a változat kétfelvonásos) tartogat még egy meglepetést. Az ocsúdó rémület centrumában nem Arturo és Elvira áll, hanem egyedül Elvira, az ő sötét borzongása tölti be a teret. Egy záró cabalettát kap jutalmul, a megbocsátás és Cromwell győzelmének örömére. Elhangzása százötven év után a tragikus sorsú Malibran-változat megérdemelt elégtétele. Még akkor is, ha játszani többnyire az eredeti darabot fogják. Ott, ahol vannak hozzá hangok.
Koltai Tamás
Warner Fonit 8573 83514-2
