Zene

Egyfajta rokonszenvező szorongással lép a látogató a hűvösen üzemcsarnokszerű kiállítási térbe - én legalábbis így voltam ezzel. Vajon mi az a hatalmas anyag, amely indokolja, hogy ekkora területen állítsák ki, elég izgalmas-e, emészthető-e azoknak is, akiknek hiába közeli, mégis csak letűnt korszak, legendák zavarosa mindaz, amit a szamizdat szó sugall. Nyilván meg lehet találni a rendezők által javasolt tematikus logika alapján kínálkozó útvonalat is, az anyag elrendezése mégis a csapongóbb szemlélődés felé tereli az embert. A félhomályban fénylő szigetek - a tárlók - véletlenszerűen, de ha úgy tetszik, mégis mintha valami hatalmas, egynemű és legyűrhetetlen tektonikus erő hatására bukkantak volna fel és kövesedtek volna meg mozdíthatatlanul. Egyúttal szelíd felhők visszatükröződéseiként is tekinthetjük őket, átélve azt a sugallatot, hogy mindaz, amit az üveg takar, a leglégiesebb, legtisztább és reménytelenségében is - vagy éppen azért - nemes szabadságvágy csillanása.

Amikor legutóbbi filmjét, A tehetséges Mr. Ripleyt tárgyaltuk, azt mondtuk: Az angol beteg sikere akkora volt (Oscar-eső), hogy emberünk eztán egy jó ideig azt csinál, amit csak akar, és annyi pénzből, amennyit nem szégyell ráfordítani. És ez így lesz még akkor is, ha netán első próbálkozásai meg sem közelítik az opus magnum sikerét. Nos, úgy tűnik, feltevésünk beigazolódik, s első megközelítésben ezért nincs is okunk panaszra, Minghella kitűnő ízléssel választ. Akár Patricia Highsmith regénye, akár ez a mostani alapanyag, hát mondhatom, remekművek. Az utóbbi, Charles Fraizer könyve, nemcsak remek, de sikeres is, kábé akkor volt az amerikai bestsellerlisták kitartó bajnoka, amikor rendezőnk a beteggel kaszált. Viszont létezik sajna egy második megközelítés.

Bő féltucatnyi telt házas előadás 6-15 ezer forintos jegyárak mellett - ez azért már jelez valamit a lelkes érdeklődésből, amely mögött vagy komoly hírverést kell sejtenünk, vagy azt, hogy valami nagyon erőteljes igényt, széles befogadói tábort céloz meg a produkció. A Stomp különleges, ütőhangszeres mozgásszínház, más megközelítésben hibátlan, szórakoztató ritmuscirkusz, megint másként mértéktartó, könnyed kikapcsolódást kínáló látvány- és hangzásvilág.

n J. S.

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

Ezt kérdezi, dalolja a négy regény leghíresebbjéből, a Lila ákácból készült harmincas évekbeli filmben Tóth Manci városligeti leányzó, reménybeli énekesnő és regénybeli főszereplő. És hát ez, ugye - magunk között vagyunk -, nem éppen egy merészen eredeti kérdésfelvetés.

Közhírré akarom tenni, hogy ha egyszer újra lefordul magyarra az egész Csehov, mármint a drámák, abban nekem irodalomtörténetileg rögzítendő szerepem lesz, amennyiben egyfolytában nyaggatom Morcsányi Gézát, haladna már előre a Ványa bácsi meg a Sirály után. Haladt: megvan a Három nővér is.

Boldogulni, boldogulni, jaj, mindenáron. Bárhol és bármikor. Ha akarom, Salamon András minden egyes nagyjátékfilmje az egyről a kettőre jutás nehézségei körül táncol. Ám jelen esetben a mondott bárholon és bármikoron van a hangsúly: az ígéret földjén, Amerikában járunk, valahol Las Vegas peremén. Mégis a bármikor tűnik perdöntőnek. Mikor is? Az emberi élet közepe táján. A legszebb emberi korban tehát. Vagyis a lehetőségek szempontjából kicsit későn. Na nem sokkal, épp csak annyival, mint egy szerencsétlen szombat reggel valamelyik pályaudvaron, főszezonban, amikor a pénztártól való távozás után joggal merül fel a kérdés, érdemes-e szaladni - asszonnyal, gyerekkel, kutyával, gumimatraccal - a kihúzó viszonylat után, vagy megette a fene az egész vikkendezést.

. .

Csendes, halk és lassú, néhol vicces, a maga pasztell módján nagyon is vicces, szeretetteli szörnyűség egy tokiói irodaépület negyvennegyedik emeletén - ha ennyi nem elég kedvcsinálónak, akkor a továbbiakban bajban leszünk.

Mennyire örülne boldogult nagyanyám, hogy újra van Kórház a város szélén?! Nagyon, nyilván - egy darabig, aztán kicsit elszontyolodna, hogy azért ez már nem az igazi. Majdnem olyan.

Élő lengyel népzenéről igen-igen ritkán hallottam az utóbbi évtizedekben. Ha mazurka vagy polonéz kellett, Chopin került elő rendületlenül, s a world music mozgalom szárnyán is inkább csak az olyan kuriózumok emelkedtek ki, mint a Sebő-dalokat feldolgozó Brathanki, a dubmágus Adrian Sherwooddal kooperáló Trebunie-Tutki, a Nigel Kennedyvel súlyosbított Kroke kortárs klezmerlemeze vagy a kelet-európai cigányzenékre fokuszáló Dikanda. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben az élő lengyel népzene éppolyan durván marginalizálódott, mint hazánkban. Így aztán több mint öröm: már-már szenzáció egy olyan társaság felbukkanása, mint az archaikus-tradicionális lengyel népzenét újraértelmező Kapela Ze Wsi Warszawa. És hogy ez a szenzáció az élmények frontján is keményen helytáll, azt mi sem tanúsítja feltűnőbben, mint hogy ez a - mostanáig gyakorlatilag teljesen ismeretlen - varsói falusi zenekar nyerte el idén a BBC3 világzenei díját a "friss hús" kategóriában.

n Batata y su Rumba Palenquera: Radio Bakongo Kolumbia északi, karib-tengeri partvidékén fekszik Barranquilla városa. Az ifjú García Márquez járta itt a kávéházakat, amelyek egyikében a hatvanas évek elején hajnaltól estig egy bizonyos Paulino Salgado Valdez nevű, már nem túl fiatal kávésfiú dolgozott, aki karnevál idején utcai dobosként bűvölte a sokadalmat, amíg föl nem fedezte Toto la Momposina.

Már az ókorban megmondták, az idő nem létezik önmagában, önmaga által, csak az észlelhető tárgyakon keresztül. Mégis hosszú időbe (mi másba?) telt, míg maga Kronosz vált észlelhető, sőt kézzelfogható tárggyá, hogy pontosak legyünk, órává. Noha az első mechanikus szerkezeteket már a tizennegyedik században elkészítették - innen a toronyóra lánccal kifejezés -, a ma is komolyan vehető órák karrierje csak a tizenhetedik században, az inga és a hajszálrugó felfedezése után kezdődött, miközben méretük is egyre zsugorodott: a templomtornyokból az asztalokra, komódokra, sőt a zsebekbe vándorolt.