Zene

kiállítása csaknem tíz év anyagából mutat be festményeket. Ha értelmezhető a kizárólag a technikára kiterjedő zsenialitás, akkor Konkoly ennek kétségkívül a birtokában van - de a katarzis elmarad: a szó legtriviálisabb értelmében "szép" képeket látunk.

Uma Thurman többször volt már szuperhősnő, most sem adja alább. Menő rádiós műsorvezetőt játszik, akiről - bár kimondva ez így nincs - meszsziről lerí a földöntúli eredet: egyetlen emberi tulajdonsága sincs neki ugyanis.

Az Orosz Balett első párizsi fellépésének századik évfordulója tiszteletére nyílt meg Bécsben a világhírű tánctársulat történetét bemutató kiállítás. A tárlat felidézi a legjelentősebb előadások hangulatát, és azt is vizsgálja, hogyan hatottak a nyugat-európai és tengerentúli turnék a társulat stílusára.

Rockzenei koncerteken különösen éles fény vetülhet arra a szolidan megrendítő tényre, hogy más és más emberek az úgynevezett valóság apró és különösebben összetettnek sem tűnő szeletét is képesek teljesen különböző módokon észlelni. A Turbonegro szeánszán például a lehető legnagyobb nehézséget okozta számomra elfogadni, hogy én és a keverős szakelem ugyanazt a koncertet nézzük és - legfőképp - hallgatjuk.

Alighanem a tavalyi zseniális klubkoncertje bizonyult sikeres beharangozónak, mert Tom Jenkinson/Squarepusher idei szigetes fellépése majdhogynem arénahangulatban zajlik - jórészt eksztázisig lelkesült, meglehetős tömeg fogadja a jelentős előadót, ami már magában is elképesztő. A citromsárga esőkabátban és horgászsapkában tündöklő Squarepusher az első etapban megküzd saját laptopjával: a basszusgitár-HD párbaj nyitányaként maga alá csűr valami erősen tört ütemű, elektronikus alapot, amely jó esélylyel idézi fel a hallgatóban a boldogult emlékezetű kora kilencvenes éveket.

Mostantól fogva egyike vagyok azon keveseknek, akik pontosan tudják, hogy néz ki Juan Brujo, a Brujeria frontembere. Ez azért nagy szó, mert Brujo kínosan ügyel az álcájára, a színpadon és a zenekari fotókon az arca elé kötött kendővel szerepel, és még a backstage-ben is csak úgy volt hajlandó fotózkodni, hogy metálvillát formálva gondosan fejmagasságba emelte a kezeit, nehogy véletlenül azonosítani lehessen egy kép alapján.

A forgatókönyv egyszerű. Van egy milliárdos, már ránézésre sem kóser, mi lehetne más a terve, mint a világuralom.

2005-ben Leonard Cohen beperelte akkori menedzserét, Kelley Linchet, aki állítása szerint nagyjából az egész vagyonát elsikkasztotta a dalaira vonatkozó kiadási jogokkal együtt. A polgári pert Cohen 2006-ban megnyerte, pénzét azonban sem akkor, sem azóta nem sikerült visszaszereznie Linchtől. Az anyagilag padlóra került énekes-gitáros 2008-ban hetvennégy évesen, tizennégy csendesebb év után terjedelmes világ körüli turnéra indult; az idei évbe is átkígyózó koncertkörút augusztus 31-én Budapestet is eléri. A sajtónak ritkán nyilatkozó művésszel a kanadai Maclean's Magazine 2008 nyarán, a turné indulásakor készíthetett interjút.

Gyertek ki! Gyertek ki! - skandálta néhány félmeztelen partiarc, amikor Madonna Louise Ciccone(51) a beígért nyolcórás kezdés helyett tízre sem került elő a backstage-ből. Ribanc! - kontrázott a hátam mögülegyvidám fiatalember, akinek láthatólag fogalma sem volt arról, mennyit dolgozott azért a pop királynője, hogy ő 2009-ben Budapesten ilyen simán lekurvázhassa. Madonna még akkor sem lazított, amikor 1990-ben II. János Pál aBlond Ambition Tourbojkottjára szólította fel híveit, mivel a Like A Virgin c. zeneszám alatt a művésznő - a színpadon - félreérthetetlen helyen dörzsölte aJean-Paul Gaultier tervezte aranyszín alsóneműjét. Pedig akkoriban sokan gondolták úgy, hogy mindent elért, amit egy michigani olasz-amerikai lány elérhet. Õ viszont olyannyira másképpen gondolkodott a kérdésről, hogy tavaly Rómában - lesz, ami lesz - a nyugodtabb vérmérsékletű német pápával is bepróbálkozott, de hiába ajánlotta neki ugyanazt a dalt, ami elődjének olyanynyira nem tetszett, XVI. Benedek nem reagált a gesztusra.

Négy, sőt négy és fél koncertet végignézni egy nap komoly erőnlétet igényel, pláne akkor, ha három közülük úgy következik egymás után, hogy az embernek nagyjából annyi ideje van szusszanni egyet, amíg a Nagyszínpadtól átér a részben a boldogult Hammer-színpadból alakult MTV Headbangers Ball - Rock Színpadig. Ezen a vasárnapon mindazonáltal minden majdnem tökéletesen alakult - kivéve talán a félkoncertes értékkel bíró Offspringet, amibe mint egykori, kölyökkori MTV-kedvencbe csupán becsületből kellett belenézni, és legyen is elég róluk annyi, hogy igen, eljátszották a Self Esteemet -, úgyhogy a Sziget Fesztiválok történetébe ez a nap valószínűleg minden idők egyik legerősebbjeként vonul majd be - legalábbis rockszempontból mindenképpen.

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

Léteznek olyan szférák, ahol Törökország uniós csatlakozása nem távoli terv (illetőleg álom), hanem régen befejezett tény - hirtelen a mozgóképkultúra mellett a gyorsétkezési kultúra ugrik be. Így van ez akkor is, ha bizonyos filmfesztiválok még mindig lendületesen buknak a - gyorséttermi javakkal is szimbolizálható - könnyen elérhető és befogadható egzotikumra. Egy német filmest nyilván hazazavar a forgatókönyv-elfogadó főbizottság, ha nincs isztambuli szekvencia a benyújtott tervezetében (ezen aranyszabály alól talán csak a második világháborút feldolgozó szakág kap - indokolt esetben - mentességet); ja, nekik sem könnyű. Ha nagyságrendileg mások is az adatok, de a francia film is rendesen fárad ezen összetartozás mindennapi kondícióban tartásán. S mindez fordítva is igaz, sőt prímán működik, tulajdonképpen még jobban is. Ha tehát azt mondjuk, hogy a Pandora szelencéje simán elmenne egy francia filmnek, akkor nem csupán arra utalunk, hogy alkalmasint az is (stáb, pénz, a szokásos dolgok), de arra is, hogy ugyanazon szellemek, kísértetek nyomasztanak mindenkit Bretagne-tól a Boszporuszig (és még kicsivel azon túl is). Kedvencem a tárgyban Semir Aslanyürek Vagon című tök török filmje, ami egy Moszkvában játszódó Berlin fölött az ég-történet orosz nyelven előadva. E film születési dátumából az is világosan látszik, hogy a metódus tényleg nem mai keletű (a kilencvenes évek elején készült).

A Kovács Patrícia című AlkalMáté Trupp-előadásban Kovács Patrícia az előadás egész ideje alatt oldalt vasalgat. Nem kapkod, mozdulatai komótosak, figyeli a többieket, néhányszor beleszól vagy belelép a játékba, de nagyjában-egészében végig vasal. Férfiingeket. Mi mást.

Noha a debreceni kiállítás vállalt célkitűzése, hogy huszonegy művész alkotásain keresztül "az elmúlt húsz év egy-egy meghatározó rendszerspecifikus jelenségére reflektáljon", ezt a szándékot a "létező szocializmust" ironikusan lefestő művel, Esterházy Péter "orwelli időpontban" megjelent könyvével dúcolja alá, sőt a gyengébbek kedvéért még meg is támogatja számos, a könyvből vett idézettel. Tekinthetnénk ezt habkönnyű, reflexív tréfának is, hiszen Esterházy éppen a jelölt vagy jelöletlen citátumok posztmodern halmozásával és kifacsarásával lehelt életet a kiüresedett és jelentést vesztett szavakba, közhelyszerűen belénk égett mondatokba - de a MODEM-ben nem erről van szó.