Film - Táncolj, Giulio! - Paolo Sorrentino: Il divo - A megfoghatatlan

  • - ts -
  • 2009. augusztus 27.

Zene

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

Giulio Andreotti derék férfiú, a második világháborútól egészen a kilencvenes évekig Itáliában hatalmon lévő kereszténydemokrata párt örök és elpusztíthatatlan protagonistája. S amennyiben hitelt adunk a híreszteléseknek (illetve az igazságszolgáltatás heves, ám végső soron teljesen meddő igyekezetének), minden nagyobb szabású disznóság legfőbb kútfője. Disznóságból pedig regnálása alatt akadt több mint számos, inkább rengeteg, s a repertoár is széles, kábé a megvesztegetéstől a zsaroláson keresztül a gyilkosságokig húzódik. Giulio Andreottit hétszer választották meg ezalatt Olaszország miniszterelnökének.

Ugyanakkor Giulio Andreotti kétségkívül komikus emberke, nehéz elképzelni másmilyen mozinemben, mint a burleszk. Hisz olyan, mint egy béndzsa marionettbábu, kicsi, mintha mindig behúzná a nyakát, nagy a keze, s különösen vicces, előrebukó felső cimpájú, elálló füle van. Csoszogva jár. Ha ül, kezét mindig eminensen a térdére teszi.

Van tehát ez a két arca a nevezettnek, s tudjuk azt, hogy Paolo Sorrentino nem az olasz politikai krimi műfajának megújítására jelentkezett be. Innen tehát arról tudunk csak társalogni, hogy a maestro hogyan képzeli a burleszk műfajának megújítását. Nos, semmi esetre sem a témaválasztásával, hisz ilyen félig-meddig kortárs politikai burleszket láttunk már elég sokat (beszéljünk haza: például A tanút). Sorrentino a (filmművészetben is) szokásos utat követi, miszerint vizsgáld meg anatómiai alapossággal az előtted álló munkadarabot, és válaszd ki az egyik kevésbé feltűnő, ám mégsem elhagyható jellegzetességét - ez csak a szemen múlik, az az igazán jó meglátás, ami afféle "aha"-élményt szerez a befogadónak, hogy jé, tényleg ilyen (is) a burleszk. Sorrentino nem sokat szórakozott, rábökött a második legszembeötlőbb jellemzőre, a koreográfiára, s annyit mondott olaszul, hogy ez jó lesz nekünk. Ezt felcsavarjuk 21. századira, s az már simán kiadja a tárgyalt jelenségek (Andreotti és a XX. század második felének olasz állama) végtelenül abszurd voltát. Magyarul nem filmet csinált, hanem egy koreográfiát. Egy burleszk koreográfia eltúlzott mását.

Ami vállalkozását kérdésessé teszi, az legalább annyira a 110 perces filmidő, mint a tárgy és az előadásmód esetleges pároztathatatlansága - nos, meglátjuk. De ha már témánk a korrupció, tegyük fel azt a kérdést is, hogy vajon mennyit fizetett a Bayer azért, hogy az a jelenet, amikor Andreotti aszpirint old fel egy pohár vízben, majd felhajtja, körülbelül ezerszer szerepel a filmben? Nem, távolról sem a műgenezis gazdasági vonatkozásai érdekelnek, inkább az elővezetés pergő ritmusáról beszélünk. A hős éppen illetékes kormánya összerendeződik egy - mennyire eredeti! - utolsó vacsora képhez, aztán koccintanak, a latorképű tanítványok alkoholos italokkal, a mi emberünk pedig, igen, az aszpirines löttyel.

A balett döntő része még a vonulás, a kosztümös történelmi filmek legfőbb sajátja. Jön a szerepét a torzszülötthöz közel vivő, s ekképp cannes-i ordót arató Toni Servillo, mögötte pártbéli szövetségeseinek tarka bandája, s vágtatnak végig a hosszú korridorokon, hogy végül meghúzzák magukat egy jó kis konspirációra valamelyik teremben. S olykor átszáguld a színen egy gazdátlannak tűnő gördeszka is, százzal. Mert tudja azt egy gyerek is, hogy amikor Giovanni Falcone mestert eltették láb alól, a maffia egyik leleményes szakembere egy ilyen holmi segítségével juttatta be az út alá a robbanóanyagot egy vízelvezető csatorna gyűrűjében, hogy éppen ott és akkor robbanjon, amikor áthajt felette a rendőrbírót (és a feleségét) szállító gépkocsi. Robbant is, nagyot, de tudjuk, nem elég nagyot, már ami a szervezett bűnözés létére gyakorolt hatását illeti. Mi mindenesetre azzal a biztos tudással térünk haza a moziból, hogy immár tuti, Andreotti tétette el láb alól Falconét. Helyesebben Falconét is, lévén a mű másik vissza-visszatérő jelenete a Brigate Rosse felirat és az emlékezetes karikába foglalt ötágú csillag alatt raboskodó, melegítőruhás, jegyzeteit halált megvető elszánással körmölő Aldo Moro. S a halállista túlérne a lap (és mindennek az) alján. A film e téren is kitesz magáért, annyit ölnek, mint Tarantinónál, és pont úgy, mint A Keresztapában: párhuzamos jelenetezésben, rövid vágásokkal: lóverseny, ott szurkol egy bágyadt paprikajancsi (Andreotti): menj, menj! Miközben motorosok üldöznek egy szerencsétlent, akit aztán sikerrel meg is ölnek. Végül a szurkoló egy könnycseppet töröl ki a szeméből.

Nyilván egy parodisztikus koreográfia elbír egy ilyen mélységesen ásatag párosítást, de amikor Sorrentino a döntő közléséhez ér, megáll az ember kezében a kanál. Már a vészterhes, vizsgálatoktól macerás napok járnak a héroszra, amikor a rövidke enyhet, mit kedves felesége oldalán lel meg, tévézéssel töltené ki: csakhogy minden csatornán őt pocskondiázzák, vagy kabaré megy, ahol rajta röhögnek. Végre valahol Renato Zero koncertjére bukkannak, aki persze legnagyobb (és legmeghatóbb, hah) slágerét tolja: I migliori anni della nostra vita..., dúdolják csak velem. Szóval, hogy az életünk legszebb éveit töltöttük együtt. S nem elég, hogy asszonyka erre megfogja az ő Giuliója kezét, és meghatottan néz, de még nekünk is valami ilyesmit kéne hinnünk. Ne már!

Paolo Sorrentino megcsinálta a maga 21. századi Diktátorát, nekünk szerintem jó lesz még egy darabig a Chapliné.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.