Film - Táncolj, Giulio! - Paolo Sorrentino: Il divo - A megfoghatatlan

  • - ts -
  • 2009.08.27 00:00

Zene

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

Ha a moziba menet arról kell trécselni, hogy ki az ördög is az a Giulio Andreotti, az elég reménytelen helyzet. Mi lehet? Feltámadt a hetvenes évek végének jellegzetesen olasz politikai krimije, melyben a film elején vagy a végén motorról megölik az államügyészt? A közepén pedig a vizsgálóbírót (A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek). Az - hála istennek - nem lehet, hiszen már úgy két-három éve feltámadt egyszer (Michele Placido Bűnügyi regény című filmjével). Akkor?

Giulio Andreotti derék férfiú, a második világháborútól egészen a kilencvenes évekig Itáliában hatalmon lévő kereszténydemokrata párt örök és elpusztíthatatlan protagonistája. S amennyiben hitelt adunk a híreszteléseknek (illetve az igazságszolgáltatás heves, ám végső soron teljesen meddő igyekezetének), minden nagyobb szabású disznóság legfőbb kútfője. Disznóságból pedig regnálása alatt akadt több mint számos, inkább rengeteg, s a repertoár is széles, kábé a megvesztegetéstől a zsaroláson keresztül a gyilkosságokig húzódik. Giulio Andreottit hétszer választották meg ezalatt Olaszország miniszterelnökének.

Ugyanakkor Giulio Andreotti kétségkívül komikus emberke, nehéz elképzelni másmilyen mozinemben, mint a burleszk. Hisz olyan, mint egy béndzsa marionettbábu, kicsi, mintha mindig behúzná a nyakát, nagy a keze, s különösen vicces, előrebukó felső cimpájú, elálló füle van. Csoszogva jár. Ha ül, kezét mindig eminensen a térdére teszi.

Van tehát ez a két arca a nevezettnek, s tudjuk azt, hogy Paolo Sorrentino nem az olasz politikai krimi műfajának megújítására jelentkezett be. Innen tehát arról tudunk csak társalogni, hogy a maestro hogyan képzeli a burleszk műfajának megújítását. Nos, semmi esetre sem a témaválasztásával, hisz ilyen félig-meddig kortárs politikai burleszket láttunk már elég sokat (beszéljünk haza: például A tanút). Sorrentino a (filmművészetben is) szokásos utat követi, miszerint vizsgáld meg anatómiai alapossággal az előtted álló munkadarabot, és válaszd ki az egyik kevésbé feltűnő, ám mégsem elhagyható jellegzetességét - ez csak a szemen múlik, az az igazán jó meglátás, ami afféle "aha"-élményt szerez a befogadónak, hogy jé, tényleg ilyen (is) a burleszk. Sorrentino nem sokat szórakozott, rábökött a második legszembeötlőbb jellemzőre, a koreográfiára, s annyit mondott olaszul, hogy ez jó lesz nekünk. Ezt felcsavarjuk 21. századira, s az már simán kiadja a tárgyalt jelenségek (Andreotti és a XX. század második felének olasz állama) végtelenül abszurd voltát. Magyarul nem filmet csinált, hanem egy koreográfiát. Egy burleszk koreográfia eltúlzott mását.

Ami vállalkozását kérdésessé teszi, az legalább annyira a 110 perces filmidő, mint a tárgy és az előadásmód esetleges pároztathatatlansága - nos, meglátjuk. De ha már témánk a korrupció, tegyük fel azt a kérdést is, hogy vajon mennyit fizetett a Bayer azért, hogy az a jelenet, amikor Andreotti aszpirint old fel egy pohár vízben, majd felhajtja, körülbelül ezerszer szerepel a filmben? Nem, távolról sem a műgenezis gazdasági vonatkozásai érdekelnek, inkább az elővezetés pergő ritmusáról beszélünk. A hős éppen illetékes kormánya összerendeződik egy - mennyire eredeti! - utolsó vacsora képhez, aztán koccintanak, a latorképű tanítványok alkoholos italokkal, a mi emberünk pedig, igen, az aszpirines löttyel.

A balett döntő része még a vonulás, a kosztümös történelmi filmek legfőbb sajátja. Jön a szerepét a torzszülötthöz közel vivő, s ekképp cannes-i ordót arató Toni Servillo, mögötte pártbéli szövetségeseinek tarka bandája, s vágtatnak végig a hosszú korridorokon, hogy végül meghúzzák magukat egy jó kis konspirációra valamelyik teremben. S olykor átszáguld a színen egy gazdátlannak tűnő gördeszka is, százzal. Mert tudja azt egy gyerek is, hogy amikor Giovanni Falcone mestert eltették láb alól, a maffia egyik leleményes szakembere egy ilyen holmi segítségével juttatta be az út alá a robbanóanyagot egy vízelvezető csatorna gyűrűjében, hogy éppen ott és akkor robbanjon, amikor áthajt felette a rendőrbírót (és a feleségét) szállító gépkocsi. Robbant is, nagyot, de tudjuk, nem elég nagyot, már ami a szervezett bűnözés létére gyakorolt hatását illeti. Mi mindenesetre azzal a biztos tudással térünk haza a moziból, hogy immár tuti, Andreotti tétette el láb alól Falconét. Helyesebben Falconét is, lévén a mű másik vissza-visszatérő jelenete a Brigate Rosse felirat és az emlékezetes karikába foglalt ötágú csillag alatt raboskodó, melegítőruhás, jegyzeteit halált megvető elszánással körmölő Aldo Moro. S a halállista túlérne a lap (és mindennek az) alján. A film e téren is kitesz magáért, annyit ölnek, mint Tarantinónál, és pont úgy, mint A Keresztapában: párhuzamos jelenetezésben, rövid vágásokkal: lóverseny, ott szurkol egy bágyadt paprikajancsi (Andreotti): menj, menj! Miközben motorosok üldöznek egy szerencsétlent, akit aztán sikerrel meg is ölnek. Végül a szurkoló egy könnycseppet töröl ki a szeméből.

Nyilván egy parodisztikus koreográfia elbír egy ilyen mélységesen ásatag párosítást, de amikor Sorrentino a döntő közléséhez ér, megáll az ember kezében a kanál. Már a vészterhes, vizsgálatoktól macerás napok járnak a héroszra, amikor a rövidke enyhet, mit kedves felesége oldalán lel meg, tévézéssel töltené ki: csakhogy minden csatornán őt pocskondiázzák, vagy kabaré megy, ahol rajta röhögnek. Végre valahol Renato Zero koncertjére bukkannak, aki persze legnagyobb (és legmeghatóbb, hah) slágerét tolja: I migliori anni della nostra vita..., dúdolják csak velem. Szóval, hogy az életünk legszebb éveit töltöttük együtt. S nem elég, hogy asszonyka erre megfogja az ő Giuliója kezét, és meghatottan néz, de még nekünk is valami ilyesmit kéne hinnünk. Ne már!

Paolo Sorrentino megcsinálta a maga 21. századi Diktátorát, nekünk szerintem jó lesz még egy darabig a Chapliné.

Forgalmazza a Best Hollywood

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.