Film: Szemközt a szamurájjal (John Woo: A felejtés bére)

  • 2004. február 26.

Zene

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Ki is tagadná, hogy John Woo, noha eredetileg tán kínai, ennek a szcénának egyik emblematikus, gyakorta hivatkozott alkotója, nem mellesleg a Rés a pajzson című (gondolom) remekmű megálmodója. Na, abban az van, hogy az akkor valamiért (a Ponyvaregényért) méltán felkapott John Travolta el akar lopni egy repülőt vagy bombát, ami már annyira korszerű, még inkább futurisztikus, hogy mielőtt teljesen észrevétlenül célba találna, még balalajkán is eljátszik valamit Muszorgszkijtól (bármit, csak dúdolják neki az elejét). Mondhatjuk: tendenciózus citátum, végtére ez egy kevésbé sikerült darab, előfordul a legjobb családban is. Így viszont, hacsak nem a Mission Impossibile Akárhány, csupán az Ál/Arc alapján folytathatjuk le a továbbiakban szükséges vizsgálatot. Abban meg az van, hogy ugyan még erősen titkos, de fel lett találva a cserélhető fizimiska: John Travoltából Nick Cage lesz hipp-hopp, majd viszont. Szerintem elenyésző kisebbség látta ebben Hollywood könyörtelen kritikáját, mely szerint bármikor felcserélhető műanyag figurák lakják be az álomgyár ligeteit, sokaknak inkább a száguldó technika szellemes tisztelete csendült ki az opusból. Arról most ne beszéljünk, hogy én egyszer láttam a tévében Páger Antalt, éppen feltalálta a hideg vízzel hajtott autót, de kicsivel a Híradó előtt arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség még éretlen erre a találmányra, mert csak háború lenne miatta/belőle, lehet, hogy Makláry Zoltán volt, vagy a Columbo.

Na, most meg az van, hogy valaki föltalálta a jövőbe látást, Ben Affleck konkrétan. Mit gondolnak, elég érett ehhez az emberiség? Idézhetnénk éppenséggel Hernádi Gyulától is, ő a halálunk időpontját percre megjövendölő szert vagy sast találtatta fel egyik döntő művében, de ez nem válasz, bár az emberiség mentális fejlettségi fokára lehet belőle - igaz, csak lokális - következtetéseket levonni. Elhamarkodottan, nyilván. Szóval ez a cudar populáció, ahelyett, hogy a hasonszőrű találmányok (spanyolviasz, influenza) mellé rakná a sufniba a holmit, rögtön háborúkat indítana, úgymond békéltető jelleggel: látom a jövőt, háború lesz, elébe megyek egy kézi ágyúval. John Woo már annyira amerikai (1991 óta), hogy ezúttal nem saját anyagból dolgozott, hanem adaptált egy helyi erejű klasszikust, Dicket. Szavamra, a zsák meg a foltja, bár kár, hogy életidőben annyira azért nem csúsztak össze. Dick szerzette például azt, hogy Tom Cruise gondolatrendőr és kötélen érkezik.

De ne mondjuk még, hogy csak ennyi a távol-keleti homlokcsók ezen a mai hollywoodi (összkulturális) homlokon.

Mert mi is történik Bennel? Menekülnie kell. Megesik az, amerikai sztárokkal kicsit gyakrabban. Persze megint csak nézőpont kérdése: lehet ez ásatag vadnyugati klisé, már az üldözés maga, ugyanannyi erővel ápolandó hagyomány, Butch Cassidy testamentuma. Nekem mindegy: semmi másról nincs szó, mint akklimatizációs betegségről, láthatóan egy tucat esztendő is kevés lábon kihordani. Nem volt még a világon csávó, az óhazában akármennyire is a falu rossza, aki ne azt csinálta volna kiérve a pálmák alá, hogy pápább leszek a pápánál: annyira idevalósi, hogy még a tacót is akcentus nélkül rendelem, Milos Formannak például bejött, az intelligencia már rég lehasadt arról a tripről, hogy bezzega csehszlovák filmjei. No bezzeg, akkor volt gázban, amikor vissza akart európaiasodni.

Kapaszkodjunk meg, azt hiszem, John Woonak is bejött, fénykorát éli. Ennyi a művész, meghajtja Afflecket, mint Singer a varrógépet. Fellép még Uma Thurman, Szusi Quaterloo szerepében, nyilván neki a kisujjában a Kelet, mire megy vele. Kereshetjük mi meg tovább, hogy Woo által (s reprezentatív személyén át a jakuzásat játszó cinematográfiától) mit is kapott az amerikai film. És az egyetemleges kultúra nem mellékesen.

Ugye az úgy volt, hogy valaki épített egy katedrálist, festett valami szépet az uralkodó családjáról, zsupsz megvakították, nehogy még egyszer: ezzel persze nem John Woo konfekcióipari jártasságán akarjuk elverni a port, csak leszögezzük, az efféle barbárság maholnap a múlté. Egyszerű agytisztítás útján lesz (van) megőrizhető a kívánatos egyediség. Nos, hősével ellentétben Woo-t nem fenyegeti ilyen kezelés: az ördög se tudná megszámolni, hány olyan filmet láttunk már, amiben, mint vén szüle a kredencet, úgy törülték le a gondolatokat, emlékeket, jobb esetben a rosszaságot onnan, ahonnan kellett, ahol fészkelt még - szerintük - agy. Sorolhatnánk címeket, elfelejtettük. De távol-keleti nem volt köztük egy se, erre megesküszünk. A múlttalanság mindenkor tetszőlegesen felhasználható moziizé, passz.

Persze attól még, hogy John Woo ezúttal helyi panelekből csinált valami helyi érdekűt, attól még éppenséggel lehetne hatékony kultúrcikk a karateakrobatika. Csak ne keverjük össze a dolgokat. Ha a Quentin Tarantino csinál egy filmet, amiben több a szamurájkard, mint a közlekedési rendőr, az önmagában nem egy kulturális problematikum, ha tetszik: nem üzlet, csupán személyes ügy, lehet vetíteni otthon lepedőre. Ha John Woo csinál egy színtiszta hollywoodi darabot, az még ennyire se érdekes.

A B moziról valaha tudható volt, hogy nem csak financiális kategória, de esztétikai inkább, ugyanakkor megértem, mennyire jól eshet mást mondani. A fejbe rúgás ettől még fejbe rúgás marad, helyből fölugrani a legmagasabb fa tetejére pedig nem művészet, hanem cirkusz. Szemfényvesztés.

- ts -

Forgalmazza a UIP-Duna Film









Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.


 


 












Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.




Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.





Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.