Film: Szemközt a szamurájjal (John Woo: A felejtés bére)

  • 2004. február 26.

Zene

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Ki is tagadná, hogy John Woo, noha eredetileg tán kínai, ennek a szcénának egyik emblematikus, gyakorta hivatkozott alkotója, nem mellesleg a Rés a pajzson című (gondolom) remekmű megálmodója. Na, abban az van, hogy az akkor valamiért (a Ponyvaregényért) méltán felkapott John Travolta el akar lopni egy repülőt vagy bombát, ami már annyira korszerű, még inkább futurisztikus, hogy mielőtt teljesen észrevétlenül célba találna, még balalajkán is eljátszik valamit Muszorgszkijtól (bármit, csak dúdolják neki az elejét). Mondhatjuk: tendenciózus citátum, végtére ez egy kevésbé sikerült darab, előfordul a legjobb családban is. Így viszont, hacsak nem a Mission Impossibile Akárhány, csupán az Ál/Arc alapján folytathatjuk le a továbbiakban szükséges vizsgálatot. Abban meg az van, hogy ugyan még erősen titkos, de fel lett találva a cserélhető fizimiska: John Travoltából Nick Cage lesz hipp-hopp, majd viszont. Szerintem elenyésző kisebbség látta ebben Hollywood könyörtelen kritikáját, mely szerint bármikor felcserélhető műanyag figurák lakják be az álomgyár ligeteit, sokaknak inkább a száguldó technika szellemes tisztelete csendült ki az opusból. Arról most ne beszéljünk, hogy én egyszer láttam a tévében Páger Antalt, éppen feltalálta a hideg vízzel hajtott autót, de kicsivel a Híradó előtt arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség még éretlen erre a találmányra, mert csak háború lenne miatta/belőle, lehet, hogy Makláry Zoltán volt, vagy a Columbo.

Na, most meg az van, hogy valaki föltalálta a jövőbe látást, Ben Affleck konkrétan. Mit gondolnak, elég érett ehhez az emberiség? Idézhetnénk éppenséggel Hernádi Gyulától is, ő a halálunk időpontját percre megjövendölő szert vagy sast találtatta fel egyik döntő művében, de ez nem válasz, bár az emberiség mentális fejlettségi fokára lehet belőle - igaz, csak lokális - következtetéseket levonni. Elhamarkodottan, nyilván. Szóval ez a cudar populáció, ahelyett, hogy a hasonszőrű találmányok (spanyolviasz, influenza) mellé rakná a sufniba a holmit, rögtön háborúkat indítana, úgymond békéltető jelleggel: látom a jövőt, háború lesz, elébe megyek egy kézi ágyúval. John Woo már annyira amerikai (1991 óta), hogy ezúttal nem saját anyagból dolgozott, hanem adaptált egy helyi erejű klasszikust, Dicket. Szavamra, a zsák meg a foltja, bár kár, hogy életidőben annyira azért nem csúsztak össze. Dick szerzette például azt, hogy Tom Cruise gondolatrendőr és kötélen érkezik.

De ne mondjuk még, hogy csak ennyi a távol-keleti homlokcsók ezen a mai hollywoodi (összkulturális) homlokon.

Mert mi is történik Bennel? Menekülnie kell. Megesik az, amerikai sztárokkal kicsit gyakrabban. Persze megint csak nézőpont kérdése: lehet ez ásatag vadnyugati klisé, már az üldözés maga, ugyanannyi erővel ápolandó hagyomány, Butch Cassidy testamentuma. Nekem mindegy: semmi másról nincs szó, mint akklimatizációs betegségről, láthatóan egy tucat esztendő is kevés lábon kihordani. Nem volt még a világon csávó, az óhazában akármennyire is a falu rossza, aki ne azt csinálta volna kiérve a pálmák alá, hogy pápább leszek a pápánál: annyira idevalósi, hogy még a tacót is akcentus nélkül rendelem, Milos Formannak például bejött, az intelligencia már rég lehasadt arról a tripről, hogy bezzega csehszlovák filmjei. No bezzeg, akkor volt gázban, amikor vissza akart európaiasodni.

Kapaszkodjunk meg, azt hiszem, John Woonak is bejött, fénykorát éli. Ennyi a művész, meghajtja Afflecket, mint Singer a varrógépet. Fellép még Uma Thurman, Szusi Quaterloo szerepében, nyilván neki a kisujjában a Kelet, mire megy vele. Kereshetjük mi meg tovább, hogy Woo által (s reprezentatív személyén át a jakuzásat játszó cinematográfiától) mit is kapott az amerikai film. És az egyetemleges kultúra nem mellékesen.

Ugye az úgy volt, hogy valaki épített egy katedrálist, festett valami szépet az uralkodó családjáról, zsupsz megvakították, nehogy még egyszer: ezzel persze nem John Woo konfekcióipari jártasságán akarjuk elverni a port, csak leszögezzük, az efféle barbárság maholnap a múlté. Egyszerű agytisztítás útján lesz (van) megőrizhető a kívánatos egyediség. Nos, hősével ellentétben Woo-t nem fenyegeti ilyen kezelés: az ördög se tudná megszámolni, hány olyan filmet láttunk már, amiben, mint vén szüle a kredencet, úgy törülték le a gondolatokat, emlékeket, jobb esetben a rosszaságot onnan, ahonnan kellett, ahol fészkelt még - szerintük - agy. Sorolhatnánk címeket, elfelejtettük. De távol-keleti nem volt köztük egy se, erre megesküszünk. A múlttalanság mindenkor tetszőlegesen felhasználható moziizé, passz.

Persze attól még, hogy John Woo ezúttal helyi panelekből csinált valami helyi érdekűt, attól még éppenséggel lehetne hatékony kultúrcikk a karateakrobatika. Csak ne keverjük össze a dolgokat. Ha a Quentin Tarantino csinál egy filmet, amiben több a szamurájkard, mint a közlekedési rendőr, az önmagában nem egy kulturális problematikum, ha tetszik: nem üzlet, csupán személyes ügy, lehet vetíteni otthon lepedőre. Ha John Woo csinál egy színtiszta hollywoodi darabot, az még ennyire se érdekes.

A B moziról valaha tudható volt, hogy nem csak financiális kategória, de esztétikai inkább, ugyanakkor megértem, mennyire jól eshet mást mondani. A fejbe rúgás ettől még fejbe rúgás marad, helyből fölugrani a legmagasabb fa tetejére pedig nem művészet, hanem cirkusz. Szemfényvesztés.

- ts -

Forgalmazza a UIP-Duna Film









Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.


 


 












Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.




Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.





Neked ajánljuk