Zene

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.

Az operamúzeum színvonalas működéséről kapnak (a szó szoros értelmében) képet ezen az 1989-es Metropolitan-felvételen, akik vevők rá. Az előadás akkor már hétéves volt, a rendezés annál is korábbi; John Cox glyndebourne-i munkáját a Broadwayen musicaleket előállító Robin Wagner hasznosította újra.

című, veretes nyelven írt, dokumentumokon alapuló, szövevényes fikciójának olvasása után azt gondolom, van új a nap alatt a nemi identitásról szóló regények dömpingje után is. A dühös drag-queenekről, homoszexuális lakberendezők nyomasztó hétköznapjairól szóló "alapművek" számomra most - a megformálás szempontjából mindenképpen - kullognak csak a 2005-ös lengyel bestseller után.

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerűen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelő Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztető Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedő, halálosan feszes játékáról és egyszerűnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteiről hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelőtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

Kedves nézőink, a Családi kör e heti, Vincenzo Natali rendezte adásában arról lesz szó, milyen nehézségekkel néznek szembe azok a szülők, akik édes gyermekükként nevelgetnek egy állati és emberi DNS-ből, saját kezűleg összetákolt élőlényt. Időszerű a kérdés, elvégre itt az iskolakezdés, nem mindegy, miként oldható meg a gyorsan cseperedő, kislányosan félénk, de támadólag is könnyen fellépő gyermek beiskoláztatása, különös tekintettel a csúfolódásoknak könnyen okot adó állati végtagvégződésekre és a hosszú farkincára, melynek tűhegyes végződése veszedelmes fegyver is egyben.

Jól meg volt ágyazva Láng Annamária és Nagy Fruzsina "fictionality show"-jának: Sydonie Raawiya Koumba, a 70-es évek afrikai funkykirálynője fent volt a Facebookon, ahol Magyarországra utazásáról beszélgetett az előadás készítőivel; készült vele interjú, és Láng Annamária is többször nyilatkozott róla. Hogy utóbbiak azért jelenhettek-e meg, mert az "átverés" ilyen jól sikerült, vagy a lapok mind beavatott támogatók voltak, nem tudni.

Ritka eset, hogy egy felettébb termékeny kommersz író munkásságának gyengébb tételeit is érdemes legyen búvárolni, ám Philip K. Dickkel bízvást így áll a dolog.

Egészen az ötödik számig kell várni a Campbell-Lanegan-páros harmadik lemezén, hogy végre valami izgalmasabbat hallhassunk. Townes Van Zandt No Place To Fall című klasszikusának feldolgozásához érkezünk el ekkor, amit egyedül a Lanegant ezúttal két dalban helyettesítő Willy Mason viseltes orgánuma alakít figyelemre méltóvá, és ez nem csupán azt jelzi, hogy a koncepció, amire a páros a lemezeit építi, mostanra teljesen kiszámíthatóvá válva kimerült, hanem azt is, hogy már eleve az alapokkal bajok voltak.

Az emberben jogos gyanút ébresztenek azon formációk, melyeknek már a neve is olyan furcsa, hogy külön kiejtési tanácsadót kell mellékelni hozzá. Ráadásul a !!! esetében mintegy kötelező kör a megoldási javaslatok elővezetése:

Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.

Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött:

Joggal nevezhető rendhagyónak a MOM Park harmadik szintjén található galéria. Nem csupán azért, mert a Molnár Ani Galéria szervezésében 2007 ősze óta működő Park Galéria tevékenységéért számos díjat és elismerést kapott, hanem mert "túlélte" a bevásárlóközpont és a kortárs művészet összekapcsolódásából adódó problémás helyzeteket. Például, hogy nincsenek érdeklődők, és hiányzik a fizetőképes kereslet is - ezért adta fel a 2000-es évek derekán többek közt a Vadnai Galéria a Rózsadomb üzletközpontban, a Godot Galéria pedig a Rózsakert Bevásárlóközpontban üzemeltetett helyiségeit.

Bár operasláger akad benne, azért slágeroperának éppen nem ítélhető a zseniális Verdi-librettista, Arrigo Boito első - és egyszersmind egyetlen befejezett - saját dalműve, a Mefistofele, Goethe Faustjának leghívebb és legambiciózusabb operai adaptációja. Az olasz dalszínházi hagyománytól rugalmasan elszakadó, újító szándékú és mélyen filozofikus opera nem mindennapi koncentrációt igényel előadóktól és befogadóktól egyaránt, s így a korántsem minden pillanatában vonzó mű színrevitelét rendszerint két indok szokta magyarázni: a démoni címszerep megformálására alkalmas reprezentatív férfiénekes fellelése, illetve a rendezői mondanivaló és ügyszeretet fokozott jelenléte. Minden - alább körvonalazandó - fenntartásunkkal együtt is bízvást kijelenthetjük, hogy az új évad első operaházi bemutatóján mindkét komponens megléte bebizonyosodott, ráadásul egyértelmű és hamisítatlan, zajos operai sikert aratott.

Paul Krugman napjaink egyik vezető közgazdásza, aki 2008-ban Nobel-díjat kapott a külkereskedelem-elmélet és az új gazdaságföldrajz területén végzett kutatásaiért. Igazi ismertségét azonban az adja, hogy rendszeresen ír (gazdaság)politikai publicisztikákat a New York Timesba. A liberális lelkiismeret is inkább ebbe a kategóriába tartozik. Krugman társadalmilag érzékeny, vagyis amerikai értelemben liberális nézeteit írja le benne, amelyeket gyakran támaszt alá fontos közgazdasági kutatások eredményeivel. Az ezekre építő, értékeket és politikai nézeteket határozottan vállaló, szórakoztató írásmód izgalmassá teszi a könyvet - a pamfletszerű műfaj viszont azzal is jár, hogy a tudományos eredmények ismertetése néha, a politikai tabló pedig gyakran féloldalas.