Opera - Aspirál - Arrigo Boito: Mefistofele

Zene

Bár operasláger akad benne, azért slágeroperának éppen nem ítélhető a zseniális Verdi-librettista, Arrigo Boito első - és egyszersmind egyetlen befejezett - saját dalműve, a Mefistofele, Goethe Faustjának leghívebb és legambiciózusabb operai adaptációja. Az olasz dalszínházi hagyománytól rugalmasan elszakadó, újító szándékú és mélyen filozofikus opera nem mindennapi koncentrációt igényel előadóktól és befogadóktól egyaránt, s így a korántsem minden pillanatában vonzó mű színrevitelét rendszerint két indok szokta magyarázni: a démoni címszerep megformálására alkalmas reprezentatív férfiénekes fellelése, illetve a rendezői mondanivaló és ügyszeretet fokozott jelenléte. Minden - alább körvonalazandó - fenntartásunkkal együtt is bízvást kijelenthetjük, hogy az új évad első operaházi bemutatóján mindkét komponens megléte bebizonyosodott, ráadásul egyértelmű és hamisítatlan, zajos operai sikert aratott.

Bár operasláger akad benne, azért slágeroperának éppen nem ítélhető a zseniális Verdi-librettista, Arrigo Boito első - és egyszersmind egyetlen befejezett - saját dalműve, a Mefistofele, Goethe Faustjának leghívebb és legambiciózusabb operai adaptációja. Az olasz dalszínházi hagyománytól rugalmasan elszakadó, újító szándékú és mélyen filozofikus opera nem mindennapi koncentrációt igényel előadóktól és befogadóktól egyaránt, s így a korántsem minden pillanatában vonzó mű színrevitelét rendszerint két indok szokta magyarázni: a démoni címszerep megformálására alkalmas reprezentatív férfiénekes fellelése, illetve a rendezői mondanivaló és ügyszeretet fokozott jelenléte. Minden - alább körvonalazandó - fenntartásunkkal együtt is bízvást kijelenthetjük, hogy az új évad első operaházi bemutatóján mindkét komponens megléte bebizonyosodott, ráadásul egyértelmű és hamisítatlan, zajos operai sikert aratott.

Bretz Gábor hangja, meglehet, valamelyest világosabb a szólamhoz vélelmezett optimálisnál, ám egész színpadi kiállása, játékintelligenciája, átütő muzikalitása és nem utolsósorban férfiúi szexepilje imponáló, nagystílű bukott angyalt mutatott. Nem a sátáni vonásokat hálás jutalomjátékként magára öltő Samuel Ramey harsány ereje, s nem is a csupán lemezről ismerős Nicolai Ghiaurov hangjának - démon helyett már-már isteni jelenlétet idéző - fensége árad Bretz Mefisztójából, hanem valamiféle pallérozott ártó szándék, a teremtőt és a teremtett világot egyként megvető, gúnyos okosság érzik játékából s az elemi erőt kiművelt technikával kiváltó énekszavából. Oldalán a bemutató estéjén némiképp feszített hangon éneklő s végül érezhetően kifáradó, ám váltig formátumos Fekete Attilával (Faust), valamint a Margheritaként az előadás legtisztább pillanatait és a végső elveszettség torokszorító érzését nekünk adományozó, nagyszerű Létay Kiss Gabriellával - Bretz Gábor remek irányítónak és valóságos csapatjátékosnak bizonyult. A zenei irányítás főterhe természetesen Kovács János vállaira nehezedett, s benne ezúttal sem kellett csalódnunk: nagy operakarmester ő, bizony, még akkor is, ha e tényt olykor a zenekari produkciótól függetlenül vagy éppen annak ellenében kell felismernünk. Az árokból felhangzó zenekari összjáték most mindenesetre igen koncentráltnak tetszett, bár több ponton, így különösen a csellók környékén néha meglehetősen komoly problémák váltak kellemetlenül érzékletessé. A kórus és a gyermekkar ugyanakkor igen kulturált, sőt szerethető teljesítményt nyújtott.

Kovalik Balázs 1997-es, nagy sikerű szegedi rendezését követően immár másodszor vállalkozott e többszörösen nehéz opera színrevitelére. Nem kétséges, Kovalik rendezői pályakezdése a kilencvenes évek közepén új korszakot nyitott a magyar operakultúra történetében: működésével újfajta szemléletmód, az opera műfajának új és eredeti, s hozzá szemtelenül okos megközelítése hódított teret zenés színjátszásunkban. Valósággal új minőséget hozott az operába és az Operába Kovalik, s másfél évtized elteltével jószerint és komolyan vehetően még mindig egymaga aspirál a rendezői dalszínház hazai megteremtőjének címére. S noha a DVD-felvételek és a fapados repülőjáratok mára valamelyest közelebb hozták hozzánk a világ operajátszásának kurrens kísérleteit, azért ez a kultúrhéroszi egyedülállás akaratlanul is problematikussá válhat - a rendező, a közönség és utolsósorban a kritikusok számára egyaránt. Sokszínű és sokszereplős közeg hiányában ugyanis a referenciák elbizonytalanodnak, a színpadi és a színpadon kívüli gesztusok kimerevednek, s a nézői-bírálói állásfoglalás is egykönnyen a haladás versus maradás opcióira egyszerűsödik, pláne, hogy a képletbe még a politika is beviszi a maga szimplifikáló szempontjait. (Csak színleg ironizálva: a tény, hogy a rendező által rendre kevés bizalommal emlegetett magyar operapublikumi nyitottság immár többedszer emeli az egekbe Kovalik munkáját, magában is a tájékozódási pontok és az [ön]értelmezések bizonytalanságait igazolja.)

A Mefistofelére térve, a friss előadás több ponton is felidézi a szegedi produkciót, akár a mennyei előjátékot a nézőtérről szemlélő s a színpadra a széksorok közül érkező Faustra, akár a zárókép angyali kivetkőzésére gondolunk. Ám ami akkor üdítően frissnek tűnt, az mára kesernyéssé változott, s nem pusztán az ismétlés okán: a rendező ma keserűbb, s alkalmasint kevesebbet tart az emberi fajról és a teremtés egészéről, mint egykor. A díszletként felmagasodó DNS-spirál (díszlet: Antal Csaba) nemcsak a színpad, de a teljes létezésünk felett uralkodik, s az emberi társadalom már az I. felvonás kezdetén gonoszul gyermekdednek bizonyul: a játékházaival bevonuló frankfurti nép erőszakosságtól sem ment' mulatsága a maga kisszerűségében is ellenszenvet ébreszt. A II. felvonásbeli boszorkányszombat azután újfent ismerős, ám a mindkét nembeli go-go táncosokkal megszórt kétszintes játéktermi és mulatójelenet sajna inkább csak közhelyesen, mint infernálisan meghitt ismerősünk. Mindazonáltal a gondosan kitalált látvány majd' mindvégig leköti a figyelmet, és olykori kimódoltságában is meggondolkodtató élményt kínál, legyen szó akár a trójai jelenet óriás strandlabdákban kalimpáló férfijairól, akár a kedvezményes esőköpenyvásárt követő finálé levetett ruhadarabjainak artisztikusan aláhulló záporáról.

Operaház, szeptember 14.

Neked ajánljuk