Bár operasláger akad benne, azért slágeroperának éppen nem ítélhető a zseniális Verdi-librettista, Arrigo Boito első - és egyszersmind egyetlen befejezett - saját dalműve, a Mefistofele, Goethe Faustjának leghívebb és legambiciózusabb operai adaptációja. Az olasz dalszínházi hagyománytól rugalmasan elszakadó, újító szándékú és mélyen filozofikus opera nem mindennapi koncentrációt igényel előadóktól és befogadóktól egyaránt, s így a korántsem minden pillanatában vonzó mű színrevitelét rendszerint két indok szokta magyarázni: a démoni címszerep megformálására alkalmas reprezentatív férfiénekes fellelése, illetve a rendezői mondanivaló és ügyszeretet fokozott jelenléte. Minden - alább körvonalazandó - fenntartásunkkal együtt is bízvást kijelenthetjük, hogy az új évad első operaházi bemutatóján mindkét komponens megléte bebizonyosodott, ráadásul egyértelmű és hamisítatlan, zajos operai sikert aratott.
Bretz Gábor hangja, meglehet, valamelyest világosabb a szólamhoz vélelmezett optimálisnál, ám egész színpadi kiállása, játékintelligenciája, átütő muzikalitása és nem utolsósorban férfiúi szexepilje imponáló, nagystílű bukott angyalt mutatott. Nem a sátáni vonásokat hálás jutalomjátékként magára öltő Samuel Ramey harsány ereje, s nem is a csupán lemezről ismerős Nicolai Ghiaurov hangjának - démon helyett már-már isteni jelenlétet idéző - fensége árad Bretz Mefisztójából, hanem valamiféle pallérozott ártó szándék, a teremtőt és a teremtett világot egyként megvető, gúnyos okosság érzik játékából s az elemi erőt kiművelt technikával kiváltó énekszavából. Oldalán a bemutató estéjén némiképp feszített hangon éneklő s végül érezhetően kifáradó, ám váltig formátumos Fekete Attilával (Faust), valamint a Margheritaként az előadás legtisztább pillanatait és a végső elveszettség torokszorító érzését nekünk adományozó, nagyszerű Létay Kiss Gabriellával - Bretz Gábor remek irányítónak és valóságos csapatjátékosnak bizonyult. A zenei irányítás főterhe természetesen Kovács János vállaira nehezedett, s benne ezúttal sem kellett csalódnunk: nagy operakarmester ő, bizony, még akkor is, ha e tényt olykor a zenekari produkciótól függetlenül vagy éppen annak ellenében kell felismernünk. Az árokból felhangzó zenekari összjáték most mindenesetre igen koncentráltnak tetszett, bár több ponton, így különösen a csellók környékén néha meglehetősen komoly problémák váltak kellemetlenül érzékletessé. A kórus és a gyermekkar ugyanakkor igen kulturált, sőt szerethető teljesítményt nyújtott.
Kovalik Balázs 1997-es, nagy sikerű szegedi rendezését követően immár másodszor vállalkozott e többszörösen nehéz opera színrevitelére. Nem kétséges, Kovalik rendezői pályakezdése a kilencvenes évek közepén új korszakot nyitott a magyar operakultúra történetében: működésével újfajta szemléletmód, az opera műfajának új és eredeti, s hozzá szemtelenül okos megközelítése hódított teret zenés színjátszásunkban. Valósággal új minőséget hozott az operába és az Operába Kovalik, s másfél évtized elteltével jószerint és komolyan vehetően még mindig egymaga aspirál a rendezői dalszínház hazai megteremtőjének címére. S noha a DVD-felvételek és a fapados repülőjáratok mára valamelyest közelebb hozták hozzánk a világ operajátszásának kurrens kísérleteit, azért ez a kultúrhéroszi egyedülállás akaratlanul is problematikussá válhat - a rendező, a közönség és utolsósorban a kritikusok számára egyaránt. Sokszínű és sokszereplős közeg hiányában ugyanis a referenciák elbizonytalanodnak, a színpadi és a színpadon kívüli gesztusok kimerevednek, s a nézői-bírálói állásfoglalás is egykönnyen a haladás versus maradás opcióira egyszerűsödik, pláne, hogy a képletbe még a politika is beviszi a maga szimplifikáló szempontjait. (Csak színleg ironizálva: a tény, hogy a rendező által rendre kevés bizalommal emlegetett magyar operapublikumi nyitottság immár többedszer emeli az egekbe Kovalik munkáját, magában is a tájékozódási pontok és az [ön]értelmezések bizonytalanságait igazolja.)
A Mefistofelére térve, a friss előadás több ponton is felidézi a szegedi produkciót, akár a mennyei előjátékot a nézőtérről szemlélő s a színpadra a széksorok közül érkező Faustra, akár a zárókép angyali kivetkőzésére gondolunk. Ám ami akkor üdítően frissnek tűnt, az mára kesernyéssé változott, s nem pusztán az ismétlés okán: a rendező ma keserűbb, s alkalmasint kevesebbet tart az emberi fajról és a teremtés egészéről, mint egykor. A díszletként felmagasodó DNS-spirál (díszlet: Antal Csaba) nemcsak a színpad, de a teljes létezésünk felett uralkodik, s az emberi társadalom már az I. felvonás kezdetén gonoszul gyermekdednek bizonyul: a játékházaival bevonuló frankfurti nép erőszakosságtól sem ment' mulatsága a maga kisszerűségében is ellenszenvet ébreszt. A II. felvonásbeli boszorkányszombat azután újfent ismerős, ám a mindkét nembeli go-go táncosokkal megszórt kétszintes játéktermi és mulatójelenet sajna inkább csak közhelyesen, mint infernálisan meghitt ismerősünk. Mindazonáltal a gondosan kitalált látvány majd' mindvégig leköti a figyelmet, és olykori kimódoltságában is meggondolkodtató élményt kínál, legyen szó akár a trójai jelenet óriás strandlabdákban kalimpáló férfijairól, akár a kedvezményes esőköpenyvásárt követő finálé levetett ruhadarabjainak artisztikusan aláhulló záporáról.
Operaház, szeptember 14.
