Zene

A világhírű szerb képregényalkotó második magyar nyelvű kötetében is kétoldalas, "képnovella" jellegű munkákban tudósít egotripjeiről - olykor-olykor minisorozatot alkotva egy-egy hosszabb, többoldalas ábrázolást-leírást igénylő történet esetén. Zograf képregény-narratívája alapvetően verbális meghatározottságú (ezért talán nem ártott volna egy gördülékenyebb fordítás), a rajzok inkább afféle "kísérőjelenségnek", majdhogynem illusztrációs funkciójúnak tűnnek föl. A képi síkon jellemzően nem nagyon történik más, mint amit a szövegekből megtudunk, azaz rendszerint nem él a képek önálló narrációs lehetőségeivel, holott az egyszerű, "iskolás" rajzstílus, az elnagyolt, aránytalan figurák, a "szőrös" kontúrok és az "oldschool", monokróm színezés különösen alkalmas erre.

A "minden egész eltörött" meghökkentőnek éppen nem mondható, viszont az élet folyása által továbbra sem fölülírt üzenetének tolmácsolása az üdvösséghez talán nem elég, egy kellemes, ismételten is meghallgatható lemez vezérfonalaként viszont elégséges szolgálatot tehet. (A vonatkozó Ady-verset - Kocsiút az éjszakában - Kamondy Imre és rokonszenves tettestársai egy kissé átszerkesztették, de nem bánkódunk ezen, a szövegnek romlása igen, de baja nem esett, a dal jó lett, ráadásul az az érthetetlen motyorászás a háttérben kifejezetten ügyes mint ötlet, nem kevésbé mint megvalósítás.) Szóval afféle töredezett zene ez, amit a Cabaret Medrano második lemezén hallunk, egy kis ilyen, egy kis olyan, elég sok latin mozzanattal, fanyar hangcsusszanásokkal, meglepő, többnyire ügyes és indokolt ritmikai, stílusbeli váltásokkal.

Azt még az Éjszakai őrség ellenzéke is elismeri, hogy az a jelenet a citromsárga Zillel, amiben a szocreáltól elnehezült tehergépkocsi akrobatikusan a levegőbe emelkedik, pördül egyet, beint Hollywoodnak, majd tízpontos talajfogás után tovább száguld a moszkvai éjszakában, minden idők egyik legjobb ziles akciójelenete, de az idomított haszonjárművek kategóriájában is simán veri a mezőnyt. Mindez Timur Bekmambetovnak köszönhető, aki azóta egy karcsúbb karosszériával (Angelina Jolie) is megcsinálta a mutatványt (Wanted), de nem távolodott el az orosz piacoktól sem.

Huszonéves társasággal mentem sajtóútra. A témák adottak voltak: mindenki magányos, sehol egy jó pasi, a munkák rémesek, egyik hónapban még itt dolgozol, de nem tudod, mikor repülsz - és persze a közösségi site-ok.

Őrült norvégok, remek este

Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat.

Amikor két héttel ezelőtt ("Az elnök színészei" címmel) jegyzetet közöltünk Jay Roach Újraszámlálás című filmjének friss dvd-kiadásáról, egy dolgot nem láttunk tisztán. Hogy miért épp most (akkor) kerített sort a forgalmazó e 2008-as keltezésű műdarab piacra dobására. Íme, itt a magyarázat: a Gore- Bush-csörte fináléjának Kevin Spaceyre szabott ténymozija (igaz történetet fikciós keretekben feladó filmje) csupán az előjáték, ha úgy tetszik, a bemelegítő zenekar volt a nagy attrakcióhoz, Barack Obama végső felemelkedésének mozgóképes dokumentációjához. - ts -

A kisbetűs írásmóddal jelölt cím nem Oroszország fővárosára, hanem Budapest egyik legfontosabb/legérdekesebb terére utal (még ha a meghívón, afféle bónuszként a téren 1952-ben elhelyezett, a Vörös teret ábrázoló Moszkva tér-mozaik reprodukciója is szerepel). Ez az a komplexum, amely minden korosztálynak más és más emléket idéz fel, s ahol összegubancolódnak a hajléktalanok, a feketemunkára várakozók, a kirándulásra induló nyugdíjasok, a buliba igyekvő, kezükben italosüvegeket szorongató fiatalok, a közeli plázába sietők, az ételosztók vagy az igehirdetők által használt láthatatlan útvonalak. Dékei Kriszta

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában. Csáki Judit

Arra magunk is ritkán gondolunk, hogy a cseh országúti kerékpározás bajnokságáról muszáj lenne itt beszámolni. Pedig most kell, ugyanis történt ott valami csoda, ráadásul régi kedvencünkkel, az idei (vancouveri) téli olimpián babérokat arató fentnevezettel.

A huszonhárom éves Miklya Anna első (kis)regényének szereplői valahol félúton járnak a Bret Easton Ellis-i "nullánál is kevesebb" generáció alkoholgőzös, pótcselekvésként szeretkező tagjai és Németh László valamelyik lélektani regényének figurái között - s az egyveleg, hangozzék bár annak, korántsem furcsa, sokkal inkább ismerős: nem elsősorban más regényekből, inkább a pesti romkocsmákból. Hogy az egyik hangulatot plasztikus leírás jeleníti meg, a következőt viszont egy marokra fogott vodkásüveg, tekinthető biztonsági játéknak - de a hitelességre törekvésnek is. Az Eloldozás egy furcsa, soha ki nem mondott, mégis igen mély plátói szerelem története, és néhány másik, testileg igen, de érzelmileg be nem teljesedhető kapcsolaté; a szeretett férfi halálának feldolgozásáé, feldolgozhatatlanságáé.

Glenn Danziget már majdnem temetni kezdtük, hiszen az elmúlt évtizedben - főleg annak második felében - nem történt vele túl sok minden, leszámítva egy közepes (I Lucifer I, 2002) és egy kimondottan gyenge (Circle Of Snakes, 2004), Danzig néven kiadott albumot, illetve azt, hogy hősünk, aki a Misfits énekeseként lett világszerte ismert figurája a rockéletnek, diktafonkazettákat volt képes megtölteni a Misfits újjáalakulásával - vagy inkább az ő kihagyásával - kapcsolatos nemtetszését összefoglaló veretes tirádáival. Ja, és ezenkívül 2004-ben még jól szájba is verette magát a North Side Kings nevű zenekar behemót énekesével, miután összeszólalkoztak a színpad mögött: az esetről természetesen videofelvétel is készült, ami aztán bejárta az internetet - ha valaki rákeres a YouTube-on, igen jól fog szórakozni. Ezek után aztán könnyű volt az énekest behelyezni a bukott rockzenészek mappájába, és senki sem sejtette, hogy a hat év után, gyakorlatilag fű alatt kiadott új Danzig-anyag ennyire erős lesz.

Az állatvilág elég sűrűn teszi tiszteletét a filmszínházakban, s nem csak úgynevezett természetfilmekben produkálja magát, hisz azok alapjáraton mérsékelt kihívást jelentenek, pusztán enni menni és dugni menni kell bennük, mi ez mondjuk napjaink Rin Tin Tinjének? A komoly színészi feladatot például egy mosó- vagy egy sima medve számára nyilván a fikciós művek jelentik. Hogyan borítsak fel egy mobil WC-t úgy, hogy a tartalom - ha tetszik: a mondanivaló - teljes terjedelmében a konkurencián (emberszínész) végezze? Nos, ezt kétségkívül nem könnyű a Sztanyiszlavszkij-módszer eszközeivel összehozni.