Zene

Nikolaus Harnoncourt - akinek mellesleg van egy magyar nagymamája, és akinek szocializációjára mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nyelvemlékei a "mindörökké", az "ámen" és a "hordár"! - két dolognak örülne, ha még megérhetné, hogy a bőgőkre bélhúrokat raknának, és hogyha az egyvonalas "a" hang manapság mindinkább felsrófolt rezgésszámát jócskán leszállítanák. (Mindezt a március 26-án tartott és Batta András által remekül vezetett pódiumbeszélgetésből tudhattuk meg.) A kívánságok tehát olyanok, mint a nyelvi emlékek: apróságok, a mindennapi szokásokhoz kötődnek, de egy nagy hagyomány és egy nagy kultúra árnyékából lépnek elő.

Ha Magyarország az európai országok egyike volna, akkor egy viszonylag új világzenei lemezsorozat megjelenésének nem lenne különösebb hírértéke. Akkor a népek kézbe vennék a lemezboltban, összevetnék a többi hasonló sorozattal, és legfeljebb úgy gondolnák, hogy maradnak inkább a már bevált Putumayónál, Networknél, Hemisphere-nél. Nálunk azonban kissé problematikusabb a dolog, s hogy ne kelljen messzire mennünk, eleve egyetlen világzenei lemezbolt sincsen. Mintegy "közmegegyezéssel" rövidre van zárva ez a sztori: nincs hozzá rádióműsor, nincs hozzá szaklap, ilyeténképpen "vásárlóerő", ergo bolt sincs, s máris visszatértünk a kályhához - ez az egész egy nagy égés.

Az Etchno nevében hordja két kútforrását: népzene és elektronikus zene, melyet még mindig csak technónak hív népünk. Mondhatni, nem nagy ügy, ilyesféle kombinációra épül az Anima Sound System életműve is - de ez most mégis teljesen más, mert az adott koncepciót (fogjunk bármily népi motívumot, amely éppúgy lehet egy komplett énekszólam, mint egy töredék egy régi siratóból, emeljük ki eredeti kontextusából, és ültessük bele egy másféle, erősen elektronizált környezetbe) vagy tucatnyi képzett zenekészítő/szerző/producer valósítja meg, s mindegyik a maga sajátos dialektusában. Az Etchno - s gondolom, ezzel nem árulunk el nagy titkot - egy színházi előadás, a Vajdai Vilmos-féle TáP Színház azonos című (s lapunkban korábban már méltatott) táncszínházi-összművészeti produkciójának kísérőzenéjeként készült; és a CD-n található klip alapján nagyjából azok is fogalmat alkothatnak az előadásról, akik maguk nem is látták a darabot. Egyébként is: a zenék működnek magukban is, s ha nem is úgy, mint ők, ott a darabban, de azért táncolni lehet rájuk, legalább egy helyben, bólogatva, akár az eperfa lombja.

Két új magyar Nietzsche-kötetet hozott az év vége. Az első, a Wagnerről, Schopenhauerről (a Holnap publikációja) inkább népszerűsítő kiadvány, a másik, Az új felvilágosodás (az Osiris könyve) tudományos jellegű kötet. Nagy különbség.

Elvileg kit érdekel, hogyan látják az irodalmat frusztrált, felheccelt öregemberek (esetünkben a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának egyik nyugdíjas docense, jelenleg a Környezetvédelmi Minisztériumban főosztályvezető), ha elöntik az agyukat a szabadjára engedett kényszerképzetek? Régi mese ez már: miért is kéne szólni, ha megint meg akarja védeni az irodalmat az irodalomtól valaki, kivont karddal, a kultúrkampf jegyében, pártpolitikai alapon?

Ahelyett, hogy ülnénk hosszú méla lesben, s várnánk a nagyvadakra: három egymást követő napon, három totál zártkörű előadással (ez milyen dolog) nyit a Bánk bán és az Uránia egyszerre, rá egy hétre itt a Széchenyi, mi javíthatatlanul járunk moziba, noha tudjuk, Bruce Willisről nem érdemes senkit lebeszélni, a hollywoodi parókakészítők meg viszonylag ritkán olvasnak Narancsot (járatják, de nem nagyon kapják, mert az antrax-szcéna kipattanása óta nagy a fejetlenség náluk a postán).

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

Talán különösebb malícia nélkül is fogalmazhatunk úgy, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar szimfonikus furcsaságokkal lepte meg közönségét a március 16-i nyitókoncerten. Konvencionális választásról legfeljebb Richard Strauss zongorára és zenekarra írott Burlesque-jével kapcsolatban beszélhetünk: de hát ez sem tartozik az agyonjátszott művek közé.

szépen, az a lényeg, hogy merjünk nagyot álmodni, és akkor könnyen lehet, hogy két ilyen pompás afrikai lemezre találunk.

Aligha akadt nagyobb szenzáció a nehézsúlyú gitárzenék kilencvenes évekbeli történetében a Down felbukkanásánál. Kvintettünk alkalmi társulás, jó nevű louisianai muzsikusok szövetsége. Phil Anselmo énekest a Panterából, Jimmy Bower dobost az EyeHateGodból, Sexy T. bőgőst és Kirk Windstein gitárost a Crowbarból, Pepper Keenant (szintén gitár) pedig a COC-ből ismerhették jól mindazok, akiket az elmúlt évtized elején magába szippantott az amerikai Dél belassult, kíméletlen rockzenéje. Az 1995-ben, két elképesztően sikeres demó után napvilágot látott debütáló albumuk (Nola) felől nézvést egészen úgy tetszett, mintha a tagok éveken át erre az alkalomra trenírozták volna magukat anyazenekaraikban.

Micsoda monumentális barom volt az, akinek eszébe jutott (és keresztülvitte), hogy a televízió élőben közvetítse Az ember tragédiáját az új Nemzeti Színházból! Kiszivattyúzta a produkcióból legfőbb erényét, a látványos monumentalitást. A zsöllyében ülve ez a legintenzívebb hatás: audiovizuális rágógumin kérődzünk, se idő, se energia a gondolkodásra; igaz, az alkotók nem a szellemi teljesítményt méltányolták Madách művében, tehát a viselkedésünk, mondhatni, adekvát.

Káel Csaba vasárnapi operarendező. Van ilyen. Az ember beleszeret a Figaróba, aztán azt álmodja, megrendezi. De persze nem mindenkinek esik az ölébe pár száz Mikulás, hogy valóra váltsa álmait. Létezik a kormány közeli művész típusa, ám szerencsés esetben tehetséges ember kezébe kerül a kormányrúd. Káel Csaba nem tartozik ezek közé. Erkel művéről semmiféle komoly elgondolása nincsen, és becsületére legyen mondva, hogy ehhez tartja is magát. Ha jól láttam, mindössze egyetlen saját ötlete volt (attól eltekintve, hogy "koncepciójában" Gertrudis a legfőbb bűnös, ami roppant vitatható, de erre nincs hely kitérni), ám az éppoly förtelmes, mint amilyen képtelen. Amikor Bánk felelősségre vonja a királynőt, a bőszült hölgy kirántja a székét ékítő feszületet, és az abban elrejtett tőrrel támad a nagyúrra, aki aztán retúrkésként döfi a dölyfös asszonyba a vasat. De hogy egy mélyen keresztény világban feszületkéssel gyilkoljanak, az tényleg hajmeresztő. A rendezés historizáló mivoltának mond ellent ez az ötlet.

Ajugoszláviai háborúkról eddig jobbára nem túl jó játékfilmeket láthattunk. A legjobb esetben nem arról szóltak, ami igazán érdekes (Lőporos hordó); a középjobban csak kicsit hazudtak (mint az Eső előtt, amelyik azt állította, hogy a háború úgy jön, mint valami természeti csapás, szemben az igazsággal, miszerint a háborút politikusok állítják elő), a legrosszabban meg nagyot (mint az Underground, amely a bűnösök kilétét illetően vesztett szemfényt). Denis Tanovic bosnyák rendező nemzetközi filmje viszont fenntartások nélkül ajánlható mindenkinek: ebben a műben egyáltalán nincs politikai megrendelésre, vagy a nyugati közvélemény elvárásainak való megfelelni akarás miatt, vagy meggyőződésből hazudva a háborúról.

Ketten írom ezt, lévén szó meséről, amihez általános vélekedés szerint a gyerekeknek is közük van. Ketten is olvastam, kettős tudattal, egyrészt magamnak, másrészt a gyereknek, mérlegre téve a történetet, a szöveget, hogy érdemes-e odaadnom egy tízéves gyereknek, és ha érdemes, mekkora rá az esély, hogy tetszeni fog neki ezekben a bús, potteros időkben. A Szuromberek királyfi esetében feltétlenül jogos e kétlelkű olvasat, hiszen ez egy kétlelkű könyv. Meseregény, amelyből jól kivehető az a szerzői ambíció, hogy megfeleljen a mese szigorú műfaji követelményeinek, miközben egy pillanatig sem téveszti szem elől, hogy ő kortárs magyar író, aki