E historizáló dekorativitás ellen egyébként önmagában semmiféle kifogás nem emelhető. A Bánk bán a 19. századi opera második vonalának harmadik vonalába tartozó darab, néhány szép dallam, néhány ügyesen megoldott együttes, egy hatásos betétjelenet, a koloratúr-operák obligát őrülési jelenete (Melinda a Tisza-parton). Ide szép ruhák kellenek (vannak - Velich Rita tervei), koloritosan megvilágított képek (olykor vannak - az utolsó kép, a Tisza-parti jelenet, Zsigmond Vilmos munkája, aki nyilvánvalóan az előadás valódi rendezője volt), dekoratív élőképek (ilyen a zárójelenet, mely a nemzeti romantika Székely Bertalan és Madarász Viktor által fémjelzett festészetét idézi). Hogy nálunk Erkel műve első rangra vergődött, annak oka inkább ideologikus: többek közt ez az opera testesíti meg a nemzeti eszményekről, karakterekről szőtt illúziókat, melyek egykor nem is voltak oly stupidok. Emblematikus példája ennek Bánk "Hazám, hazám" kezdetű szónoklata, és Erkel elvitathatatlan érdeme, hogy valósággal nemzeti dallá válhatott. Mindamellett a darabból hiányzik a komolyan árnyalt lélektani jellemzés, az emberek közti viszonylatok feltárása, a szenvedélyek hiteles rajza. Emiatt aztán legyen mégoly sok intrika, búgatópor, szerelmi szenvedély, politikai harc a darabban, a dramaturgia inkább állóképszerű, a szenvedélyeket itt mintegy becsületszóra kell elhinnünk. És a librettó is messze elmarad Katona drámájától. Marad a staffázs, a dekoratív életképszerűség, és az előadásnak ezt kell megjelenítenie.
Káel egyébként is kedveli a plaszticitást. Alakjai szoborszerűek. Azaz mozdulatlanok. Ám fölöttébb groteszk egy éneklő szobor, hacsak nem az a lényeg, mint a Don Giovanniban. Mondtuk, Erkel nem sok kapcsolatot ábrázolt az emberek között. De Tiborc és Bánk felismerési jelenetének drámaisága kivétel, ennek gazdagságából a rendezésnek az égvilágon semmit sem sikerült feltárnia, noha Miller Lajos igen meggyőzően, olykor megkapóan dalolta Tiborc szólamát. Kiss B. Attila alakformálásával nem sokat lehet kezdeni. Hangja még lenne, bár olykor igen forszírozott, viszont színpadi jelenlétében oly sok az üresség, hogy nem értjük, kit akar bemutatni Bánkban. A színpad peremén az arcunkba elüvöltött "Hazám, hazám" roppant sikert aratott, de ez talán a nézőtéren vészjóslóan sok kokárda megjelenésének is köszönhető. És ez a beállítás - a kéz a szívre, a másik a kardmarkolatra - leleplezi ennek a rendezésnek a lényegét. Ideologikus munka, de olyasvalakiké, akiknek voltaképpen semmiféle ideológiájuk már nincs. Itt a nemzeti pátosz puszta dekoráció, eszmei tapéta, amelyben már senki sem hisz, de amely jól mutathat bizonyos állami ünnepek hátterében. Káel csupán egy imázst hozott létre, nem pedig eleven színpadi műalkotást. Ennyiben rendezése tökéletesen a kor lenyomata. Ide átütő üresség kellett, és Kiss B. szállította ezt, nem drámai alakot formált, hanem részt vett egy kosztümös díszünnepségen.
Zeneileg (és bizonyos értelemben színházilag is) két hölgy menti meg az előadást, Wiedemann Bernadett (Gertrudis) és Kertesi Ingrid. Wiedemann "akaratos, büszke, vad", hogy egy másik operából idézzünk, míg Kertesi súlyosan sebezhető Melindát formál, amolyan viktimológiai esetet. Az "Ölj meg engem, Bánk" ária szép volt, a Tisza-parti jelenet olykor megrendítő. Nagyon jó a kórus, Katona Anikó remek karigazgató. Hanem a zenekar állapota ijesztő.
Végül is örülhetünk, hogy Káel Csaba nem kezdett el gondolkodni. Hiszen egy aktualizált előadást is létrehozhatott volna: Petúr mint az idegenek ellen tüzelő Csurka, Bánk mint a csapdájába futott Orbán és végül II. Endre király mint a kissé megszeppent, de mindent kiegyenlítő Mádl. De ehhez már némi művészi bátorság, humor és persze képesség is szükségeltetne. Célját elérte - természetesen kokárdában! -, meghajolhatott az ország legpatinásabb színpadán. De ez csak egyszer fordulhat elő.
Bán Zoltán András
