Elvileg kit érdekel, hogyan látják az irodalmat frusztrált, felheccelt öregemberek (esetünkben a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának egyik nyugdíjas docense, jelenleg a Környezetvédelmi Minisztériumban főosztályvezető), ha elöntik az agyukat a szabadjára engedett kényszerképzetek? Régi mese ez már: miért is kéne szólni, ha megint meg akarja védeni az irodalmat az irodalomtól valaki, kivont karddal, a kultúrkampf jegyében, pártpolitikai alapon?Nincs benne semmi új, jelen röpirat tényleg csak azért érdekes, mert tételes összefoglalását adja annak, amivel a mai magyar kulturális életben és közbeszédben nap mint nap tünetértékűen találkozunk - kivonatolja mintegy azokat a nézeteket, melyeket egyre bátrabban vallanak, terjesztenek. Nem így, persze, ilyen differenciálatlan, szalonképtelen színvonalon, noha a bor hatására általában a műveltebbnél is megnő a hangerő, s a szonettből nemzetvesztő árulás lesz semmi perc alatt. Inkább csak úgy utalgatva,
egy csipetnyi fenyegető éllel,
az igazság kedvéért, halkan megjegyezve, ámde nyomatékosan. Mint akik még nem csapnak le, de azért tudják, hogy mi van. Nyitott szemmel, füllel járva abban egészen biztosak lehetünk, jelen eszmefuttatáson sok komoly ember is elhümmöget, ha az a szerencse éri, hogy a kezébe veszi: azok is tehát, akik cizelláltabb elmék annál, mintsem hogy az irodalom és a politikai harc színtere közé minden kétely nélkül, reflexből egyenlőségjelet tegyenek. Többé-kevésbé, nagyjából-egészében - bólogatnak maguk elé - igaza van a Bercinek. Be kell vallaniuk, körülbelül így gondolják maguk is, ilyennek látják a helyzetet. Helyettük is kimondja az igazságot ez a bátor, nem cicózó röpirat. Bele a pofájukba: pusztuljanak.
Beke Albert nem habozik indulóban: mindjárt "dr. Orbán Viktor Miniszterelnök úr szíves figyelmébe tisztelettel ajánlja e dolgozatát", legyen egy fárasztó nap végén mit olvasgatnia. A röpiratnak titulált feljelentés avval veszi kezdetét, hogy a magyar szakra jelentkezők többsége Konrád, Esterházy, Nádas, Spiró és mások nevét említi meg, ha a felvételin a kortárs irodalmat kérdezik. Azért van így, adja meg a választ Beke Albert rettenetes magyarsággal, mert teljesen egyoldalú értékskálájú alternatív tankönyvek vannak forgalomban, másrészt pedig a tanároknak "a zsigereikbe beleivódott az alkalmazkodás a kommunisták és az SZDSZ által hangoztatott értékrendhez". Meg a média, persze, hogy el ne felejtse. Ezen a helyzeten az iskolákban változtatni kell, ajánlja, sőt követeli, "különben fejre állhat az Oktatási Minisztérium is", s
pontokba szedve
meg is mondja, nevezett szervnek - mielőtt fejre áll - a tarthatatlan helyzet orvoslása érdekében sürgősséggel mit kell tennie. 1. Meg kell tiltani a középiskolai negyedik osztályos tankönyvek használatát. 2. Újakat kell íratni, olyanokkal, akiknek a személye biztosíték arra, hogy nemzeti szellemű tankönyvet fog a diákok kezébe adni. 3. Az OM-nek egyértelműen elő kell írnia a fölkért szerzőknek, melyek azok a nemzeti értékek, melyeket képviselniük kell. 4. Az OM határozottan nevezze meg azokat az írókat, akik műveit tanítani kell. 5. "A tankönyvírót utasítani kell, hogy a nemzet érdekével és érzületével szembenállókat csak minimális terjedelemben és egyértelműen elítélő hangsúllyal tárgyalja. Nem kell őket elhallgattatni, hisz Ady szavával élve: ezek a kozmopolita magyarok ugyanitt vannak, mint a magyar magyarok", de a tanulókban tudatosítani kell, hogy a magyarság nemzeti érdekeit nem ők képviselik. (Kiemelések tőlem - K. T.)
A röpirat szerint evvel vehetné kezdetét a generális kulturális, esztétikai revízió nemes, halaszthatatlan feladata, melynek célja nem más, mint "a nemzeti és művészi szempontból való (sic!) igazságos értékrend (sic!) kialakítása". Ennek érdekében a
rádióból és tévéből
"kérlelhetetlenül ki kell söpörni az említett pártok képviselőit", hisz nevezett médiák csak azokat szólaltatják meg, akik "versengenek a magyarság megvetésében". Esterházy, Konrád, Nádas (máshol: Nádasdi), Eörsi, Tandori, Oravecz, Petri (máshol: Petry) "vagy hazugul magyar, vagy üzletiesen nemzetközi irodalmat csinál" ugyanis, akikkel szemben azok az elnyomott igazak állnak, akiket nem tud megnevezni egy magyar szakra jelentkező felvételiző. Szerzőnk elismeri, hogy Bárány Tamás, Fekete Gyula, Gyurkovics Tibor, Varga Domokos, Bella (máshol: Balla) István, Döbrentei Kornél, Hernádi Gyula, Kocsis István és a többiek "meglehetősen heterogén társaságot alkotnak", de abban feltétlenül egységesek, hogy "lényegében mindannyian a nemzeti oldalhoz tartoznak," ekképp pedig ők azok, akik "a kor dédelgetett, a sminkszobában felnőtt" félíróival, álíróival szemben a magyarság magyar hangját képviselik. Beke többször is idézi Gyurkovics Tibor emlékezetes, szép szavait a "kékbugyis, hiszteroliberál" vonal tagjait, frankfurti túlsúlyukat illetően, miközben ájult tisztelettel citált atyamesterével szemben azért toleránsan megengedi: "itt nem is arról van szó, mintha Esterházy, Spiró, Kornis, Petri, Eörsi, Konrád vagy Nádas tehetségtelenek volnának. Nem! A helyzet sokkal bonyolultabb ennél, és tipikusabb: olyan írók ők, akiknek a maguk módján megvan a szerény tehetségük (kiemelés tőlem - K. T.), de társadalmi és irodalompolitikai szerepüket és hatásukat jóval túlnövelték tehetségük méretein" - mármint a kommunisták és a liberálisok, természetesen. A fent nevezettek "vontatott, verejtékszagú, mondvacsinált és affektáltan modernkedő írásai"-nak látszólagos sikere, műveik kiadása - tudjuk meg később - "csupán összeköttetésen múlik"; summa summarum "itt az ideje, hogy kimondjuk: meztelen a király!". A kormánynak rendet kell teremteni, hogy "lerázzuk magunkról" ezeket a ránk erőszakolt "álnagyságokat".
"Minden vonatkozásban az egész magyar szellemi élet megtisztítására van szükség!" - fújja meg a kürtöt Beke Albert kurziválva. Mindez persze, tudván tudja, nem nagyon megy demokratikusan, de hát "jó értelemben vett diktatúra nélkül nem is lehet kormányozni" ugyebár, majd arról biztosítja az esetleg kételkedő kormányt, hogy "csak a természeti törvényeket nem lehet megváltoztatni, de amelyeket emberek alkottak, igenis lehet" - csak akarat kérdése a dolog. Hiszen "nem szabad ölbe tett kézzel néznünk a magyarságtól idegen szívű és lelkületű írók diadalmenetét és pöffeszkedését", "most már végképpen gátat kell állítanunk" (sic!) az Esterházyék által terjesztett "kultúrmocsok" (kurzív az eredetiben - K. T.) elé: "negyven év gyalázatos kommunista diktatúrája után nem lehet >>demokráciátÉs akkor itt most egy mély levegőt veszek. Ezt a hangot mintha már hallottam volna valahol. Berci bátyám a legsötétebb ötvenes évek megoldási javaslatát hirdeti 2002 tavaszán. Átírná az értékrendet semmi perc alatt, lecseréltetné a kánont rendeletileg, megmondaná, ki az író hivatalosan. De, ismétlem, nem ez a baj: hadd tegye. A baj az, hogy számtalan sok művelt agyba befészkelték magukat ezek a nézetek, gondolatkísérletek: kulturális-irodalmi közéletünk evvel a jusst követelő, kiseprűző, éket verő paranoiával, fenyegető harci szellemmel van tele. Szöget üt a fejbe ez a beszéd a legfelsőbb körökig. Addig mondogatják, míg végül elhiszik. Igen, bólogatnak, az osztrák állami díj, s legújabban már a Herder-díj kuratóriumába is befészkelték magukat a magyar pufajkások meg az eszdéeszesek ezek szerint. Így megy ez. Elér a kezük mindenhova. Nemzetköziek. Mindez, hangsúlyozom, manapság nem holmi hagymázas tévképzet, hanem fennhangon hirdetett, népszerű gondolat, mely a magyar szellemi életbe szépen lassan befészkelte magát. Természetéről most egy Beke Albert nevű ember kivonatos brosúrát jelentetett meg. Megrendülten ajánlom a figyelmébe mindenkinek.
Keresztury Tibor
Szenci Molnár Társaság, 2002
