Film: Lő, hegyeken szökellve (Denis Tanovic: Senkiföldje)

  • B. Harangozó Elvira
  • 2002. március 21.

Zene

Ajugoszláviai háborúkról eddig jobbára nem túl jó játékfilmeket láthattunk. A legjobb esetben nem arról szóltak, ami igazán érdekes (Lőporos hordó); a középjobban csak kicsit hazudtak (mint az Eső előtt, amelyik azt állította, hogy a háború úgy jön, mint valami természeti csapás, szemben az igazsággal, miszerint a háborút politikusok állítják elő), a legrosszabban meg nagyot (mint az Underground, amely a bűnösök kilétét illetően vesztett szemfényt). Denis Tanovic bosnyák rendező nemzetközi filmje viszont fenntartások nélkül ajánlható mindenkinek: ebben a műben egyáltalán nincs politikai megrendelésre, vagy a nyugati közvélemény elvárásainak való megfelelni akarás miatt, vagy meggyőződésből hazudva a háborúról.
Ajugoszláviai háborúkról eddig jobbára nem túl jó játékfilmeket láthattunk. A legjobb esetben nem arról szóltak, ami igazán érdekes (Lőporos hordó); a középjobban csak kicsit hazudtak (mint az Eső előtt, amelyik azt állította, hogy a háború úgy jön, mint valami természeti csapás, szemben az igazsággal, miszerint a háborút politikusok állítják elő), a legrosszabban meg nagyot (mint az Underground, amely a bűnösök kilétét illetően vesztett szemfényt). Denis Tanovic bosnyák rendező nemzetközi filmje viszont fenntartások nélkül ajánlható mindenkinek: ebben a műben egyáltalán nincs politikai megrendelésre, vagy a nyugati közvélemény elvárásainak való megfelelni akarás miatt, vagy meggyőződésből hazudva a háborúról.

Ravasz kis történetről van szó. A színhely a szerb-bosnyák frontvonal, valahol a hegyekben, hőseinkre akció közben lel a kamera. A bosnyákok támadnak, de mind elesnek, mert lelövik őket, két kivétellel. A két kivétel: Ciko, a jóravaló szarajevói vagányszerűség, és Cero, egy kövér sebesült, a szerb és a bosnyák állások közti lövészárokba menekül. Rövidesen csatlakozik hozzájuk két szerb katona, és az egyik, a gonosz, egy aknára helyezi a halottnak vélt Cerót, a célból, hogy a levegőbe repüljenek a holttestet majd begyűjtő bosnyák katonák is. Ezt a nagyon gonoszt Ciko szerencsésen lepuffantja. Maradnak hárman. A halott, aki már/még nem is az, bár aknán fekszik, Ciko, és a másik szerb: Neno, a jóravaló balfasz (értelmiségi?). A kérdés az: muszáj-e okvetlenül megölniük egymást? Mi történik akkor, ha csak az egyiknél van fegyver, és mi akkor, ha csak a másiknál? És ha mindkettőnél? Elhiszi-e a szerb a bosnyákról, hogy az nem akarja őt megölni? Hát a bosnyák a szerbről? És szerb a bosnyákról azt, hogy a bosnyák elhiszi, hogy ő, a szerb nem akarja megölni? És vice versa? Segít-e, hogy beszélnek egymással? Hogy van egy közös ismerősük, egy Banja Luka-i csaj, nagy mellű?

Mi, a nézők, tudjuk, hogy igazából nem akarják megölni egymást. És drukkolunk, hogy ne zérus összegű, sőt dupla nullás játszma legyen a vége, szeretnénk bekiabálni a filmbe, hagyjátok abba, hülyék! Hogy azon kívül, hogy azt hiszitek, hogy az egyik meg akarja ölni a másikat, semmi bajotok egymással. Helyettünk egy francia UNPROFOR-tiszt kiabál be az árokba, meg egy riporter csaj: ők próbálják rendbe tenni a viszonyokat. A nemzetközi közösség kicsit bumfordian, de jószándékúan közvetít.

A poént nem lövöm le, erre ott vannak a szereplők. Tanovic filmje játékelméleti alapon közelít a háborúhoz, és egyáltalán nem biztos, hogy nem ez a jó megközelítés, és nem az alattunk robbanni kész akna a jó metafora - akár történelmi léptékben is. Néha kicsit vicces, kicsit ironikus a film, de csak hogy Tanovic számára is kiderüljön: a tárgy nem engedi ezt az olcsó kiutat a rettenetből. Egy darabig mi is próbálunk nevetgélni. Aztán feladjuk.

B. Harangozó Elvira

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.