kortárs magyar olvasóinak ír
regényt. Nagy fegyverténynek kell tartanunk, hogy ez a két kívánalom csak ritkán kerül egymással konfliktusba.
Az alaptörténet - Szuromberek királyfi egy illusztris alattvalói kör élén kiszabadítja Sziromka Máriát a Lidérckirály fogságából - elférne a mese szokásos keretei és terjedelmi korlátai között. De ez itt regény (is), amelyben nem az a kérdés, hogy sikerül-e hőseinknek kiszabadítani a királylányt (ez nem is kérdés). Hanem hogy sikerül-e kiszabadítani a regényt a meséből.
Igen. De ennek ára van. Nem, nem hal meg senki, szerzőnk nem azt a könnyű utat választja, hogy a szereplők vérével fizetteti meg a cechet. Az egyetlen komoly kifogás a túlírtság lehetne, amelynek semmi köze a meseformához kötelezően hozzátartozó ismétlődésekhez. De ha már szóba jött: a három kívánság, három jótett, három próbatétel ismertetésekor a mese inkább csak az elsőnek (esetleg a mindent eldöntő utolsónak) adja meg a módját részletező leírással; az esemény (személy, tárgy) legközelebbi előfordulásakor már rövidebbre fogja, élve a variációs ismétlés és a visszautalás fogásaival. Szijj nem spórol a szavakkal: miután az első találkozáskor megrajzolta, a következőben kiszínezte, a rákövetkezőben árnyalta a figurák jellemét - és ezzel nagyjában ki is merítette az egyszerű archetípusokból adódó lehetőségeket -, a továbbiakban a mesemondó szerepét időről időre átveszi a
jó tollú kortárs prózaíró
Ez alighanem elkerülhetetlen. Gondoljuk meg, a hosszabb mesék, mint a Tündér Ilona és Árgyélus, a Ráadó és Anyicska, Az égigérő fa nem annak köszönhetik szokatlan terjedelmességüket, hogy nyomatják bennük a szöveget, hanem annak, hogy több régi tündérmese, illetve számos, széltében-hosszában elterjedt toposz kompilációi. Ez az igazabb út - ha a hagyományos, kötött meseforma felől nézzük -, és a nehezebb is, mert csak a formát tekintve járt út ez, de az anyagot a költőnek kell hozzá előteremtenie új és új kalandok, próbatételek, vészhelyzetek képében, új és új figurák felléptetésével, sok-sok motívum, ötlet kitalálásával és továbbfejlesztésével.
Ha már ketten írom ezt, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyerekem jóval figyelmesebben olvas, sokkal több apró részletre figyelt fel, és akkor is hálásan fogadta a visszatérő poénokat, amikor az én érdeklődésem már ellankadt. Viszont mindketten ugyanazoknál a részeknél röhögtünk. Bevallom, sokkal jobban élveztem a Szuromberek királyfit másodjára, amikor egymásnak olvastuk a fejezeteket, és még az a régi játék is előjött, amit egyik közös kedvencünk, A három rabló olvasásakor találtunk ki, hogy ki kell találni, ki beszél.
Tényleg, ki beszél? Mindenki. És a gyerek örömére, aki a hosszú leírásokkal szemben a pörgő párbeszédeket részesíti előnyben, mindenki sokat. Ennek is köszönhetően vált házi kedvenccé Vaxler Katalin, a szünet nélkül káráló kopasznyakú tyúk, kinek népszerűségével csak Serilla Géza futórózsa vetekszik, aki ugyan kevés beszédű, viszont hosszú futására mindig számíthatunk. Meg Eisenhuber Dávid kertkapu, aki egyszerűen szeretetre méltó, Köpölykúti Béla, mert ő békadínói minőségében egyedül van, mint az ujjam, s hintavári királyságában egyszerre kénytelen uralkodó, alattvaló és állomásfőnök lenni, meg a Traban Tóni, mert tetszik a neve.
Jók a nevek
Egy részük beszélő, de valamilyen módon mindegyik beszédes, például Káposzta Benő káposzta és papucsférj nevéből, amely rögtön Szentmihályié után következik az Újpest legendás csapatában, a gyerek ki tudta következtetni, hogy hány éves a szerző. A névmágia nem korlátozódik a személyekre: tárgyakat, helyszíneket, társadalmi berendezkedéseket is létrehív. Ebben a világban a szabadság hívei szállnak szembe a zsarnoksággal. Csakhogy a szabad királyi és a királyi nem szabad országokat egyaránt jóravaló teremtések lakják. E zseniálisnak méltán nevezhető magyar szóalkotás szarva közt ragadja a tőgyit, az ember alapanyagát és az anyagban rejlő lehetőséget. E kétségtelenül meglévő potenciál csak kedvező éghajlat és szerencsés együttállások esetén tud megvalósulni. Ilyen kedvező klímának bizonyul Szuromberek vezetése a kertlakók számára, akiknek kisded csapatát minden további nélkül át lehetne telepíteni egy józsefvárosi vagy csikágói bérház gangjára, míg a királyfi a harmadikon (lift nincs) birtokolhatna másfél szoba félkomfortot. Mert Szuromberek amúgy egy tökölődő értelmiségi, bukása elkerülhetetlen volna a lidérckirályi és mókusfarkasos erőszakkal és ármánnyal szemben, ha, miként a hagymázsólymon, elúrhodna rajta az ismeretelméleti szkepszis, és a döntő pillanatokban nem lenne képes a tettek mezejére kilépni. De Szuromberek kilép, mert az alapértékeket (és Sziromka Máriát) illetően megingathatatlan.
A Szuromberek királyfi elvitathatatlan eredetisége mellett beilleszthető abba a magyar "szerzői mese" hagyományba, amelyet Kormos István, Lázár Ervin, Mosonyi Alíz képvisel, és akiknek Szijj nem keveset köszönhet. És ő is talált magának "társszerzőt", Roskó Gábor, az illusztrátor személyében, kiről már jó ideje tudjuk, hogy antropomorf állatban és állati emberben verhetetlen. Már csak egy kérdés maradt. A műfaj jelentős szerzői (névvel vagy név nélkül) művek sorából alkottak mesegyűjteményt, mesevilágot. Hogy micsoda a Szuromberek királyfi - mese- vagy regénykísérlet, nyelvi-formai játék, Szijj Ferenc prózaírói munkásságának része -, az majd később válik el. Mert egy mese nem mese.
Bori Erzsébet
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001; 290 oldal, ár nélkül
