n Gigi Aster Aweke és Mahmoud Ahmed mellé új csillag sorakozott fel az etióp világzene boltozatán - szokatlan sebességgel és háborítatlanul. Ennek a huszonhét éves hölgynek eddig minden összejött: gyermekkorában a templom kórusában "nézték el" - pedig ott csak fiúk énekelhettek -, aztán, mire szárba szökkent a karrierje, a hazája épp felszabadult a kulturális életet vérbe regulázó katonai diktatúra alól. Így eshetett meg, hogy előbb a rádióból, aztán egy arra vetődő francia zenés színházi társulathoz csatlakozva beszippanthatta a nyugati kultúrát, melynek hatására három évvel ezelőtt (önként és dalolva) megtelepedett San Franciscóban. Azon az égtájon elég masszív etióp kolónia működött, hiszen Mengisztu ezredes életműve a nyolcvanas években száműzetésbe kényszerítette a kulturális élet egy jelentékeny szeletét - abban a körben fedezte fel (a korábban Bob Marleyt is befuttató) Chris Blackwell. Akinek, megjegyzem, aligha volt reszkíroznivalója vele. Gyönyörű hang, gyönyörű fizimiska, gyönyörű dalszerző véna - ez így együtt volt, Blackwellnek csupán a kapcsolatait kellett bedobnia...
Mit ne mondjak, Gigi lemezén nem egy műkedvelő társulat hallható: többek között Herbie Hancock zongorázik, Nicky Skopelitis, David Gilmore és Bill Laswell penget, Wayne Shorter és Pharoah Sanders fúj. E nevekből alighanem dzsesszt gyanít a kedves olvasó, de azért az túlzás; a dzsessz szinte csak annyira van jelen, mint a soul, a funk, a pop és a dub - producer-rendezőként ezúttal igen jeleset alkotott Bill Laswell. Mert azon túl, hogy igazán finoman simulnak egymásba a különféle stílusok, és cseppet sincs túlspilázva az elektronika, egy pillanatig sem tűnik úgy, hogy nem etióp zenét hallunk. Sűrű és hipnotikus etióp zenét. Az utóbbi négy-öt hónapban nem is lehetett elképzelni sikerlistát e nélkül. (Palm Pictures, 2001) HHHHH
n Issa Bagayogo: Timbuktu Lassan tizenöt éve, hogy az afrikai tánczenékre rákéredzkedett a techno, mégis úgy fest, mintha még soha nem hallottunk volna effélét. A mali Issa Bagayogo becsületes vidéki énekesként-gitárosként indult (már ha a háromhúros kamélé n´gonit szabad gitárnak neveznem), azt a fojtogató-monoton sivatagi bluest játszva, amit tradicionálisabb pillanataiban Ali Farka Toure szokott. Tudtak róla, beszéltek róla a népek, de attól még éhen lehet halni, így hát nekivágott Bamakónak szerencsét próbálni. Ott szedte össze egy francia producer (Yves Wernert) és Ali Farka Toure egykori gitárosa (Moussa Kouné), akik nem haboztak tovább: a már negyven felé közeledő, ám az érvényesüléstől továbbra is konzekvensen tartózkodó Issa hagyományát a szemplerek-kompjúterek frissen vájt medrébe terelték. 1998-ban így készült el az első helyi kazetta, amely hamarosan kivívta "az év felfedezettjé"-nek járó elismerést, aztán már csak tartani kellett a formát, hogy bejelentkezzen egy amerikai kiadó, majd Issa megmutathassa magát a WOMEX és a MIDEM univerzális placcán. Jelenleg pedig immár két hónapja esze ágában sincs a Timbuktunak elmozdulni az európai világzenei rádióslista éléről. S úgymond: nem véletlenül. Tudniillik ez a lemez talán az első kirívó példa arra, hogy a techno nem pusztán a fehér piacra kacsintó engedményként, de az ősi hangszeres hagyomány méltó és emelkedett partnereként is jelen lehet egy afrikai zenében - s hogy az így, és csak vele együtt jó. De így: nagyon. (Six Degrees/Zenesegély, 2002) HHHHH
n Boban Markovic Orkestar: Bistra Rika Boban Markovic zenekarának új lemeze hangyányival sem roszszabb a korábbiaknál, mégsem veszélytelen. Végül is értem én: addig kell a rezet fújni, amíg meleg - márpedig a királyságuk Szerbiában és mifelénk egyaránt töretlen -, de hogy évről évre egy albumnyi új gondolat is megfogalmazódna bennük, arról nem árulkodik meggyőző jel. Legalábbis én szívesebben kivártam volna, hogy egy kevésbé bejáratott, meglepetésekben gazdagabb anyaggal kedveskedjenek nekünk a (tavalyi) Millennium továbbgöngyölítése helyett, de mondom, amúgy semmi baj. Most már stúdióviszonyok közepette is magabiztos a társaság, semmi gyámoltalankodás, könnyedén gurulnak a gömbölyű ízűre-formájúra csiszolt darabok, temetésre a Bolujemja, menyegzőre a Grom cocek vagy az Otpisani bátran javasolható. A kérdés csak az, hogy Bobanék Szerbián és mifelénk túl is nyomot akarnak-e hagyni a világban - mert ahhoz nagyobbat kellene lépni. (X Produkció, 2002) HHHH
n Trio Calamona: reTrouvére A kilencvenes évek közepén kedvelte a "szakma", két egészen tisztességes CD-t is megjelentetett, mégsem tudta beküzdeni magát az etnodzsessz vérkeringésébe az AT zenekar. Aztán csendben kifújt a beváltatlan ígéretek mezején, ám két tagja - a billentyűs Mizsei Zoltán és a hegedűn, kobozon, ütőhangszereken játszó Gyulai Csaba az énekes Koncz Andrással társulva - egy újabb esélyt adott a középkori zene, a népzene és a kortárs dzsessz összefonásán alapuló AT-programnak. Mégsem keverhető össze a két zenekar, hiszen míg az előbbi szigorúan instrumentális zenét játszott, e trió a francia és német trubadúrok szerelmes dalait emelte a fókuszába. S addig, hogy megtalálta a maga vonzó és belakható univerzumát, minden rendben is van. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy idő előtt, a maga elé tűzött célokat csak szolidabb mértékben teljesítve állt össze ez a CD. Ínycsiklandó a felütése, később a vendégeskedő Grencsóval ugyancsak megemelkedik, de összességében nincs kellő hitele. Ha csak ennyi szenvedélyre, ennyi vérre-lázra-erőre futja, szerencsésebb lenne a középkor felé egy másik, egy andalítóbb koncepció mentén közelíteni, de a hetvenes évek buta szintihangjait akkor is illene már elfelejteni. (Periferic Records, 2002) HHH
Marton László Távolodó
