Lemez: Legforróbb tavaszi (Down: II - A Bustle In Your Hedgerow)

  • 2002. március 28.

Zene

Aligha akadt nagyobb szenzáció a nehézsúlyú gitárzenék kilencvenes évekbeli történetében a Down felbukkanásánál. Kvintettünk alkalmi társulás, jó nevű louisianai muzsikusok szövetsége. Phil Anselmo énekest a Panterából, Jimmy Bower dobost az EyeHateGodból, Sexy T. bőgőst és Kirk Windstein gitárost a Crowbarból, Pepper Keenant (szintén gitár) pedig a COC-ből ismerhették jól mindazok, akiket az elmúlt évtized elején magába szippantott az amerikai Dél belassult, kíméletlen rockzenéje. Az 1995-ben, két elképesztően sikeres demó után napvilágot látott debütáló albumuk (Nola) felől nézvést egészen úgy tetszett, mintha a tagok éveken át erre az alkalomra trenírozták volna magukat anyazenekaraikban.
Aligha akadt nagyobb szenzáció a nehézsúlyú gitárzenék kilencvenes évekbeli történetében a Down felbukkanásánál. Kvintettünk alkalmi társulás, jó nevű louisianai muzsikusok szövetsége. Phil Anselmo énekest a Panterából, Jimmy Bower dobost az EyeHateGodból, Sexy T. bőgőst és Kirk Windstein gitárost a Crowbarból, Pepper Keenant (szintén gitár) pedig a COC-ből ismerhették jól mindazok, akiket az elmúlt évtized elején magába szippantott az amerikai Dél belassult, kíméletlen rockzenéje. Az 1995-ben, két elképesztően sikeres demó után napvilágot látott debütáló albumuk (Nola) felől nézvést egészen úgy tetszett, mintha a tagok éveken át erre az alkalomra trenírozták volna magukat anyazenekaraikban.

Miért volt olyan baromi klassz a Down? Az alapállás egyáltalán nem volt rendkívüli: a hetvenes évek hangjain való kérődzés úgyszólván napi rutin volt az előző évtizedben. Hanem amíg a grunge unalmasan modoros volt, a soft-punk meg bosszantóan gyermeteg, addig a Down fájdalmas, elementáris és eleven, akár egy felső-londoni punkbrigád ´77 nyarán. Az a Nola (vagyis, a zenészek otthonát betájolva, New Orleans, Louisiana) zabolátlan, fűszagú rockzene egyrészt, másfelől egy igazán nagyszerű városkép: hangjaiban ott lüktet a francia negyed minden pikáns bája csakúgy, mint a szomszédos aljas utcák atmoszférájának vigasztalansága. A kritika csillogóvá fényezte, valódi kereskedelmi siker volt, folytatás - vagy akár tisztességesebb turné - ugyanakkor szóba sem jöhetett a tagok "főállású" elfoglaltságai okán. Egyszeri csodának tűnt a dolog, szerintem a számukra is, egészen tavaly őszig. Mert akkor minden összeállt: idő és hely, múzsacsók és kurázsi. Szó sem volt különösebb agyalásról, abból alkalmasint semmi jó nem kerekedett volna ki. Az volt, hogy kiköltöztek a mocsaras peremvidékre, ott egy lakóházban felhúzták a stúdiót, oszt´ hadd szóljon. "Ittunk, szívtunk és jammeltünk egészen hajnalig, majd másnap újra. És újra" - így Anselmo a szaklapnak. Huszonhat nap alatt összefabrikáltak (és rögzítettek is) tizenöt új nótát.

A Down második nekifutása, immár a panterás Rexszel basszusgitáron, közel sem olyan ízig-vérig revelatív munka, mint amilyen az elődje volt. Támadhat ekképp némi keserű íz a szájban, de azért szerintem nincs gáz: az A Bustle In Your Hedgerow igen erős lemez. Spontán a végtelenségig, zsigeri és lüktető. Legfőbb újdonsága, hogy az anyag úgy egyharmadát visszafogott, bluesos, akusztikus tételek alkotják. Akad ezek között halványabb (Learn From This Mistake), másfelől az egyik kétségtelen csúcspont is éppen közülük került ki: ez a lemezzáró Wars, amely sikerrel indulhatna egy "legjobb Led Zeppelin-nóta, amelyet Robert Planték sosem írtak meg" versenyen. Na persze itt legfőképp a zsibbasztó riffekre épülő zúzások mágusaival van dolgunk - naná, hogy igazándiból ez az eresztés is ebben bizonyul nagynak. Lysergik Funeral Procession, There´s Something On My Side, Ghosts Along The Mississippi, Dog Tired, The Seed - legforróbb tavaszi ajánlataim azok számára, akik rendíthetetlenül a torzított gitárok mentén vágyják az üdvözülést.

Greff András

Warner/Elektra, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.