Zene

"Alegfontosabb kérdés, amire e könyv megírása közben a választ kerestem: milyen befolyást gyakorolt Magyarország saját történelme alakítására a második világháború után" - e sokat ígérő gondolattal indít Földesi Margit az előszóban. Csakugyan, alapvető kérdés, hogy az ország politikai elitje mennyire maradt független, és milyen válaszokat tudott adni abban a korban, amelyben egymás után szélsőjobb- és szélsőbaloldali eszmék befolyásolták az eseményeket.

Ahol Csehov halk és fojtott, Verebes üvölt. Ahol Csehov üvölt, ott már az üvöltés a norma - majdnem csönd. Ez mind nem baj - ettől a Három nővér még nemcsak érdekes, hanem már jó is lehetne. De három nővér helyett istenigazából csak egy van - ez már, mondjuk, baj picit.

Az előadás maga a mű. Ez különösen igaz egy új darab esetén. Nincs viszonyítási pont, nincs lehetőség arra, hogy a néző mást és másképpen képzeljen, mint amit hall, lát. Fekete Gyula operája, Eörsi István szövegkönyve és Halász Péter rendezése oly módon adekvát, hogy egész biztosan bajban lesznek a jövendő rendezők, jövendő előadók. Már ha lesznek. Az igen csekély - és részben a szakmára korlátozódó - érdeklődés alapján szkepticizmusom talán nem alaptalan. Pedig több mint izgalmas játék ez a darab. Játék a zene szintjén, és játék az előadás szintjén. Fekete Gyula fölényes profizmussal keveri a stílusokat, zeneszerzési technikákat a belcantótól a Sprechgesangig, a clusterektől a csembaló kísérte recitativo seccóig. Nem hagy ki egyetlen zenei poént, egyetlen zenetörténeti utalást sem. Egyfelvonásos operájában összesűríti a zenetörténet valamennyi manírját, de ezt sohasem dogmatikusan teszi, hanem lazán, mondhatni visszakézből, csak úgy mellékesen. Gegjei előre nem, vagy csak ritkán kiszámíthatóak; a hallgató úgy érzi, hogy inkább a pillanat sugallta csábításnak enged csupán. Ahogy a szereplő helyzete, a szövege megengedi. Márpedig sokat megenged. Eörsi 1964-ben írt (eredetileg háromfelvonásos) komitragédiája bőséges teret enged a paródiának is, amit Fekete és Halász azonnal ki is használ. A középkorban játszódó, az ötvenes évek zsarnoksága ellen íródott, a zeneszerzővel egyidős dráma 2002-ben éppúgy aktuális, mint negyven éve vagy negyven év múlva. A hatalom, a hatalomvágy, az egyéni érdekből elkövetett gazemberség, a rosszindulat és a határtalan emberi butaság - ne is reménykedjünk - időtlen. Ülünk a nézőtéren és

Ha egy filmet az artkinohálózatban kezdenek forgalmazni, az nagyjából pályára is van állítva: világos a célközönség, belőhető a nézettség, s ilyen-olyan hibaszázalékkal a műsoron tartás időtartama is megkockáztatható. Ugyanakkor a művészmozik látogatóinak is jobb résen lenniük, hiszen még a Művész mozin túl is van élet, no, nem az a kimondott zsibvásár. Ha egy film például a Bem moziban indul, arról nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, nem túl hosszú magyarországi pályafutása alatt ki sem teszi onnan a lábát. Lehet, hogy ez rossz, lehet, hogy ez mindegy, tudja a fene, hogy (hogyan) lehetne-e másként. Mert én például hajlamos vagyok belátni, hogy ha azt mondom, Triffonova munkája az utóbbi négy-öt év bulgáriai termésének nyilvánvalóan legnépszerűbb, legsikeresebb darabja, nos az kétségtelenül nem egy tömegmozgósító erejű felszólalás. Ám értékítéletet sem tartalmaz, akkor se lenne semmi se másként, ha tartalmazna.

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.

Szeretjük a kis, független kiadókat, melyek helyi értékeket hordoznak. És jó dolog, ha egy ilyen megjelenik hazánkban - ráadásul nagyon korrekt áron -, még ha tudjuk is: a hipermarketek polcairól nem fogja leszorítani a tőkeerős multik tömegtermékeit. Így most örömmel jelentem, hogy az Egea nevű, mediterrán zenékre szakosodott olasz lemezkiadó megkezdte diadalmenetét Magyarországon.

Simon Balázs (1966-2001) ígéretes költő volt, aki harmincas évei elején megtudta, hogy agydaganata van, és tavaly - hetekkel azután, hogy befejezte első epikus művét, a Parafakönyvet - meghalt. Jóllehet életműve teljes - élete torzóban maradt, és legfeljebb torzóként jelentéses. Teljesen értelmetlenül halt meg, nincs történet, amely értelmet adhatna halálának, mely ezt a halált sorsszerűnek képes láttatni. Esetében nem a sors, hanem az isteneknél is hatalmasabb végzet működött.

AKaash (hindiül = ha) című táncdarab (látvány: Anish Kapoor, zene: Nithin Sawhney) koreográfusa a indiai Akram Khan, aki egyébként a londoni Royal Festival Hall vezető koreográfusa is. Köze nincs a Kelet ma oly divatos kulturális kizsákmányolásához, ami talán a musicalek és a gyatra diszkók szintjén éri el a mélypontot. Módszere szigorúan formalistának tűnik. Azt persze tudnunk kell, hogy ha mi, nyugatiak, akik a mesés Keletből leginkább a színeket és formákat élvezzük, megfosztanánk a jelmezeitől és kellékeitől egy kathak táncost, és egy magas nyakú, sötét garbót adnánk rá, igencsak formalistának tartanánk a mozdulatait. Hosszas tanulmányokat kellene folytatnunk, ha azt alaposan szeretnénk megérteni. Tudnunk kellene, hogy a hindu istenek viselkedéséhez kapcsolódó jelképrendszerek különféle ritmusmintákat és mozdulatsorokat jelentenek. Ganésa, az elefántfejű például a lengő mozgás (3 taktus), Krisna, a furulyázó isten (4 taktus) a huncut szökellés, Siva, a pusztító (7 taktus) az erőszakos és kirobbanó mozdulatok őrzője. Mindegyik minta egy négy taktusból álló fázisban kap helyet. És persze tudnunk kellene, hogy mindez mi a fenét jelent.

Az európai kultúra egyik legszebb és legteljesebb metaforája a katedrálisépítés, tehát nem pusztán maga az égbe szökkenő mű, hanem a hozzá vagy talán inkább az emeltetéséhez vezető processzus.

Az efféle, építészeti tárgyú tárlat ma több okból is időszerű. Egyrészt a szervezők önreflexiójára gondolhatunk. Olyan szembesülésre, amely egyáltalán nem idegen a tudatosan új kritikai modort célzó csoportosulásoktól, márpedig az Octogon Építészetkritikai Műhely mindenképpen ilyen. A szakmai közvéleményt az elmúlt években jócskán felbolygató csoport nyíltan vallja, hogy az építészetkritika nem lehet csupán az építészek belügye. Már csak azért sem, mert a hazai designertábor ma nemigen büszkélkedhet jó tollú szerzők tucatjaival. Igaz, a jó sváda önmagában messze nem elég a tartalmas designkritikához! Ugyanakkor cseppet sem valószínű, hogy a műkritikusnak magának is tudnia kell regényt írni, szimfóniát komponálni vagy netán épp házat tervezni ahhoz, hogy igazán értő bírálatot nyújtson. Tárlatunk kiállítói sem építészek, képeik mégis mindenképp megfontolandó kortárs kritikának minősülhetnek.

Ezt a mesét nem Grimm írta, nem gonosz tündér átkozza meg a kicsi lányt (pontosabban a szüleit), hanem egy igen emberszabású és -jellemű boszorkány; ettől aztán az is más, ami ugyanolyan. A figurák zene által kelnek életre (Szőke Szabolcs), testet Németh Ilona ad nekik. A teret Csanádi Judit szabta ki a semmiből néhány plexilap és pad segítségével, az előadást pedig Fodor Tamás rendezte. Hát persze, hogy Stúdió K.

Kis könyv. Tartalma, a legszükségesebb jegyzeteken kívül, kilenc grafika és hat nem túl hosszú, nem túl bonyolultnak látszó történet. A látszat persze csal, mivel Buber novellisztikus példázatai a figyelmes olvasónak jócskán feladják a leckét. Gyanútlan fejjel azt hihetné az ember, hogy ennyi és ilyen szöveget akár a metrón is lehetne olvasni, ám erről a leghatározottabban lebeszélnék mindenkit. Nem mintha a metrón nem lehetne megérteni a történetek lényegét, inkább az ellenkezőjéről van szó: lent, a föld alatt, lélektelen száguldás közepette, elzárkózó arcok (Buberrel szólva, megannyi "Az", németül: Es) közé zsúfolva az olvasó hirtelen túl közel kerülhet Buber vergődő hőseihez, emberi és emberfeletti lényekhez egyaránt, és nem biztos, hogy elég erős lesz hordozni a rászakadó felismerés terhét.

Már napok óta megy egy előzetes a tévénkben, valami show lesz (volt, ugye a nyomdai átfutás) a nyolcvanas évekről, varázsos hívószavak íródnak a képernyőre: a fogyasztói szocializmus mára nyilván vicces csodái, retrodáridó.

Heizler N., Hevér G., Kardos R., Kocsis G., Znamenák I., másik Szőke A.: Papsajt