nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005.08.18 00:00

Zene

nyolc kis kritika

Planet Funk: The Illogical Consequence Ma már mulatságos, ahogy ezt az olasz kvartettet az angolszász zenei kritika a debütáló kislemezével együtt szerette volna eltemetni a jelentéktelen, egynótás zenekarok közé. Az sem zavarta a "hozzáértõket", hogy 2000-ben a Chase The Sun neves dj-k állandó korongidézeteinek hála klubzenei világsláger lett, és villámgyorsan táncparkettes legendává nõtt. Ahogyan az ezt követõ Inside All The People, a The Switch és a Who Said is, melyek a számtalan mixverziónak is köszönhetõen az under- és overground körökben egyaránt népszerûvé tették a zenekart. A sziszifuszi munka eredményét végül a derék kritikusok is elismerték, és a három éve kiadott, hatalmas sikerû Non Zero Sumness címû korongot 2002-ben a leginnovatívabb megjelenések közé sorolták.

A kiküzdött siker folytatását a Planet Funk ennek ellenére nem siette el, három évig dolgoztak az újabb lemez összecsiszolásán. Bár az albumnak A logikátlan következmény címet adták, a már kitaposott ösvényen lépdelõ 13 szám logikusan következik a Non Zero Sumnessbõl. Akkor is, ha nem egysze-rûen a három évvel ezelõtti, mára megnemesült triphop-, breakbeat- és klubzenei sikerek megismétlése, hanem azok mélyebb tartalommal való feltöltése volt is a cél. Tagadhatatlanul jól sikerült ez az egyedfejlõdés, persze mélyfilozófiai fej-tegetéseket keresgélni kár lenne a dalszövegekben. (Bár ez sem biztos, hiszen a toplisták megmászására elsõként kijelölt Stop Me e szempontból kimondottan tetszetõsen kezdõdik: "Lookin' for the soul in a plastic world / Lookin' for the skin on my plastic girl / Oh yeah!")

Az elsõ lemez jegyeit erõsen magukon viselõ Everyday, a Come Alive vagy a Peak sikere borítékolható. De az is biztos, hogy a már említett Stop Me mellett a tempós elektronikus alapjai miatt akár többszörösére is gond nélkül nyújtható Tears After The Rainbow is fõmûsoridõs korongszereplõ lesz a bulikban.

- szami -

Comp Music/ EMI, 2005

*****

Dominic Midgley - Chris Hutchins: Abramovics Noha már a múlt században megszerez-te elsõ és még jó néhány milliárdját, Roman Abramovics csak tavaly került reflektorfénybe, miután tulajdonosa lett a Chelsea labdarúgócsapatának. Mindez persze nem meglepõ, ha tudjuk: Oroszország egyik leggazdagabb embere sokáig olyannyira kerülte a publicitást, hogy 1999-ig fényképet sem készíthettek róla. Majd, miután "nyilvánosságra hozták" mint afféle Jolly Jokert - de korántsem udvari bolondot - Jelcin és Putyin udvarában, Csukcsföldre "számûzte" magát, ahol a szó szoros értelmében megvásárolta a kormányzói posztot. Tavaly pedig a Chelsea-t. Állítólag azért, mert repülõgépe londoni landolásakor megtetszett neki a pálya, és a madártávlaton kívül más távlatok is megnyíltak elõtte.

Vajon ki lehet ez az ember, aki még nincs negyvenéves, és mellényzsebbõl megvásárolta az egyik legpatinásabb angol futballklubot? Két angol újságíró ered a titok nyomába - reményt keltõ nyitány. De ami ezután következik, egyértelmû kudarc. Midgley és Hutchins a szó szoros értelmében minden helyszínt felkeres, ahol Abramovics valaha is megfordulhatott, mindenkit megszólít, akinek köze lehetett hozzá. Ám a címszereplõ és közvetlen munkatársai némák maradnak, sõt a vélt ellenségek is, így épp a legizgalmasabb kérdésre nem kapunk választ: hogyan tudott milliárdos vagyont szerezni ármány, vér és verejték nélkül ez a csendes, jól nevelt, szerény fiatalember? Persze az oldalakat ki kell tölteni valamivel, a szerzõk egy csomó érdekességet leírnak a Riviérán dorbézoló gazdag oroszok szokásairól egészen Abramovics feleségének mûvészettörténészi ambíciójáig.

A bulvár mûfajában minden bizonnyal jó kis könnyed nyári olvasmány, ám kizárólag eredetiben. A fordító Király Zsuzsának ugyanis láthatóan lövése nincs a fociról, ezért aztán olyan szarvas hülyeségeket olvashatunk, hogy a Chelsea 2004-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját, Arséne Wenger pedig az Arsenal játékosa. Ilyet angol szerzõ le nem írna.

Legát

Gabo, 2005, 2990 Ft

**

Giuseppe Verdi: Nabucco Igazi nyári, szabadtéri elõadás a Veronai Aréna 1981-es Nabuccója. Luciano Minguzzi remek díszletei között a hetvenes évek futurista sci-fijeit idézõ, idétlen, nemegyszer komikus ruhákba öltöztetett világsztárok énekelnek háborúról és békérõl, ármányról és szerelemrõl. Renzo Giaccheri nem gondolt semmit errõl az operáról, túl azon, hogy a kórustablók jól mutassanak, a lovak ne bokrosodjanak meg, és a zászlók szépen lengedezzenek a könynyû olasz nyárestében. Ami ezen kívül esik, az maga a spontán dilettantizmus, melyet egyedül a rutin ment meg a teljes káosztól.

A már bizonyítottan sokkal jobb sorsra érdemes videorendezõ, Brian Large ebbõl a szcénából csippent ki apró darabokat, és próbálja meg követhetõ, néha már-már élvezhetõ elõadássá varázsolni. A címszerepet Renato Bruson énekli. Százféleképpen. Energikusan, líraian, szerelmesen és tébolyultan. Színpadi jelenlétének súlya van, s nem csupán az idétlen lámpaernyõ-sisak miatt. Bruson egyszerûen nagy operaénekes, aki mindent tud errõl a szakmáról. Az exbolgár Ghena Dimitrova kissé tétova indítás után hihetetlen erõs Abigaille-t produkál. A hatalmas szerep a szó legjobb értelmében uralja az elõadást. A bolgár basszusok jó hírnevét öregbíti Dimiter Petkov, akire akár Herzog Fitzcarraldójából is emlékezhetünk. Zaccariasként basszusa határozott, színészi játéka is alkalmazkodik a teátrális szerephez és a hatalmas térhez. A kórus, mely kiemelt szerepet élvez ebben az operában, most sem képes a gyors számokat a zenekarral együtt produkálni, s a komoly szétcsúszásokat az est karmestere, Maurizio Arena sem tudja meggátolni. A DVD hangminõsége távol áll a "lélegzetelállítótól", s közelebb a rideg valósághoz.

- té. pé -

Warner DVD

*** és fél

Azt írja az "KOR, hogy miközben az aquincumi polgárnak még csak különösebben gazdagnak sem kellett lennie ahhoz, hogy osztrigával színesítse az étrendjét, a Duna túlpartján, a Barbaricum vizes, erdõs sztyeppéin épphogy letelepedett szarmaták még csupán a - netán állati zsiradékkal, hússal dúsított - gabonakásák fogyasztásáig jutottak el. Az (i. sz.) elsõ századokban vagyunk. Kissé visszalapozva az önmagát "folyóirat az antik kultúrákról" formulával meghatározó kiadvány legutóbbi számában, máris egy szûk körû görög esküvõi lakomán vagyunk, ahonnan annyi ajándékkal érhettek haza a meghívottak, hogy földet, házat, rabszolgát vásárolhattak belõle. Egy asszír király palotaavató lakomája viszont a vendégsereg nagyságával tûnt ki: 69 574 vendég volt hivatalos a tíznapos ünnepségsorozatra.

Aki kedveli az apró, öncélú, viszont annál szórakoztatóbb ismereteket, az menthetetlenül bele-szeret a kiadványba, amely több tematikus szám (utazás, öltözködés, gyógyítás) után most a lakoma kultúrjelenségét vizsgálja igen alaposan, (óegyiptomi vonatkozású) borászati kérdésektõl a vendégeket szórakoztató, libbenékeny artistalányok bemutatásáig, de szempontokkal szolgál annak a megítéléséhez is, hogy mennyiben volt (vagy nem volt) röhejes sznobság az ifjak zenére okítása Athénban. Receptek (végy kocaemlõszeleteket, halfilét, csirkehúst, szalonkát vagy fenyõ-rigó fõtt mellehúsát stb.), lakmározás és bölcselet kapcsolata, lenyûgözõ apróságok - és mindez még egy szerény, tárgyszerû weboldallal (www.ookor.hu) is megtámogatva. Negyedévente egyszer legyünk 800 forintért amatõr ókorászok!

- kyt -

*****

New York, New York Éppen nem az, amit az ember megnéz többször egymás után, de évtizedekkel az elkészülte után öröm újranézni. Scorsese filmjeinek nagy része meglehetõs alkotás - már ha a szerzõ nem agyal harminc évet egy teljesen értelmetlen és vontatott mészárlássorozat (a recens Five Points-i bandaháború) minél precízebb kivitelezésén. Amióta viszont Leonardo DiCaprióval, nekem egyre jobban hiányzik az a Robert De Niro-éra, amikor õ még veszélyesen - nem vészesen - hosszú drámákban bûnözött, vezette a taxit, vagy éppen teli tüdõvel fújta a szaxofont. Tán giccsvágya, tán úri kedve, de biztosan Scorsese rávette: egyszer legyen agresszív egy musicalben. A biztonság kedvéért nem túl messze, Little Italytól csak köpésnyire. S õ mindent megtesz, marakodik, zenél, method actingel. A sztori bizonyára mindenkinek ismerõs. Akinek mégsem, az most megtudhatja, hogy a nímand zenészbõl és a madárhangú katonalányból hogyan lett egy család, továbbá, hogy a Broadwayn (az MGM hollywoodi stúdiójában) anno miféle slágerekre ropták. De Niro és Liza Minnelli barátkozásának helyszínéül a címszereplõ nagyváros szolgál, valamikor a második világháború utáni évtizedekben. Ezúttal hallgatnak a fegyverek, nem törnek a csontok. Viszont annál inkább üvölt a zene, szakadnak a kontrabasszhúrok és vékonyodnak a cipõk. Ugyan a díva elég gyorsan dalra fakad, mégis két és fél órát kell várni arra a híres nótára. Aki addig nem bírja ki, most végre lecsalhatja a lemezen.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

****

Dinu Lipatti rövid életében sajnos meglehetõsen kevés lemezt készített, így az 1917-ben Bukarestben született, és 1950-ben Genfben leukémiában elhunyt zongorista utolsó koncertfelvétele (Besancon, 1950. szeptember 16.) különös becsben áll. A mûsor nagy (Bach: B-dúr partita, Mozart egyik legvadabb szonátája, a K 310-es a-moll, két Schubert-impromptu, végül egy sorozat Chopin keringõibõl). A romantikus zenehallgató persze a halál árnyékát érzi a hangversenyen, de hát ez rossz illúzió. Már az indulás is kedves: a mûvész, mielõtt belekezdene voltaképpeni mûsorába, játszik néhány bevezetõ, rögtönzött, amolyan kávéházi futamot, mutatva, hogy koncerten vagyunk, nem templomban. Lipatti mindvégig kristálytisztán és technikailag makulátlanul zongorázik, rezignációnak nem sok nyomát észlelni, inkább dac érzõdik e fellépésen, mint elszánt vagy megrendült halálba menetelés. A mozarti elsõ tételben szinte tombol, és az áhítatos második se szomorúságról vagy kétségbeesésrõl, inkább könnyes mosolyról beszél. Schubert nagyon érzelmes Gesz-dúr impromptuje objekti-vitásával hat itt. Sokan a mûvész Chopin-játékát becsülték a legtöbbre, és való, hogy e keringõket, melyeket Lipatti elõtt inkább csak ráadásként játszották, soha nem hallani ilyen félelmetes elszántsággal. Lipatti felmutatja e mûvekben azt a hangulatot, melyet Dosztojevszkij így nevezett: "vergõdés a szalonban". Igen, ez a társasági muzsikálás szerfölött dekadens, a futamok csillagszórói hajnali, krétafehér arcokat világítanak meg, a bukfencezõ hangok salto mortalékat vetnek. Minél vidámabb, annál esendõbb.

- csonta -

EMI/Great Artist of the Century; összidõ: 73.44

*****

David E. Hoffman: Oligarchák - Erõ és hatalom az új Oroszországban A Washington Post külügyi újság-írója, aki a Jelcin-korszak idején hat évig a napilap moszkvai irodáját vezette, megírta az orosz nagykapitalisták elsõ generációjának felemelkedését, rövid tündöklését és bukását. Az Oligarchák egy erõszakkal, intrikákkal és cinizmussal felfegyverzett világról szóló, magával ragadó igaz mese. Hat fõhõsének inkább csak a jelenét ismerjük - fõként a híradókból, múltjukra Hoffman ténymozaikokból egyre pontosabbra rajzolt történetei világítanak rá.

Altman-filmbe kívánkozó az alapszituáció - a Jelcin-korszak legnagyobb befolyású figurái Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásakor még csak hírbõl sem ismerték egymást. Alekszandr Szmolenszkij dömpert vezetett, Anatolij Csubajsz egy jelentéktelen leningrádi tervezõintézetben a szocializmus megjavításának tudományos módszere után kutatott, Jurij Luzskov aktatologató városi hivatalnokként dolgozott, Mihail Hodorkovszkij éppen engedélyt kapott egy fõiskolai kávéház megnyitására, Borisz Berezovszkij az emberi döntésmechanizmus elméletét kutatva állami díjakra hajtott, Vlagyimir Guszinszkij pedig illegális taxi-jában kezdte azt belátni, hogy színházrendezõként nem törhet igazi babérokra. Aztán mindannyian a glasznoszty által a rendszeren nyitott kiskapukat kihasználva meg-szerezték az elsõ milliójukat. Aztán "mindannyian vagyonokat halmoztak fel és veszítettek el, az orosz ipar koronaékszereire tették rá a kezüket, magánhadseregeket tartottak fenn, választások eredményét döntötték el, uralták az országot és annak pénzügyi fellegvárát, Moszkvát" - írja Hoffman a könyv elõszavában. Az orosz oligarchák elsõ generációjáról szóló könyv egy izgalmas kalandregénybe rejtett, rendkívül alapos oknyomozás végterméke. Ezért is megdöbbentõ, hogy a 600 oldalon megismerhetõ újorosz történelemben folyton Viktor Pelevin furcsa és cinikus világát látjuk viszont.

Szabó M. István

Századvég Kiadó, 2005, 4200 Ft

*****

Sky kapitány és a holnap világa Bogart kalapja és Bacall mosolya kétségkívül Bogarton és Bacallon fest a legjobban, õk azonban egyéb elfoglaltságaik miatt most nem jöhettek, úgyhogy friss húsok - a mások kalapjaiban amúgy is elõszeretettel pózoló Jude Law és Gwyneth Paltrow - próbálgatják a régi ruhatárat. Ez azonban még mind semmi, mert a kalap és a mosoly köré egy teljes kifestõkönyvnyi korabeli illusztráció is oda van vetítve: a harmincas-negyvenes évek megfakult képregényeinek, ponyváinak és kalandtörténeteinek teljes képtára. Új sportág ez valószínûleg: elsõ körben a sztároké a terep, akik a kék háttér elõtt gyorsan eltáncolják a szerepüket, aztán jönnek a szakik, és mögéjük vetí-tenek mindenfélét, ami csak infantilizmusból, rögeszmébõl - vagy egye fene, nevezzük mûfaji tiszteletnek - a rendezõ fejébõl csak kipattan. A blue screen sokat elbír. Akár egy egész fejezetnyit is a filmtörténet nagy képeskönyvébõl, melybõl first come first served alapon bárki privatizálhatja az általa kiválasztott mûfajt és annak teljes szertárát csontvázastul és preparátumostul vagy - mint esetünkben - óriás robotostul, Zeppelinestül és ballonkabátostul. Legutóbb Robert Rodriguez vetítette Bruce Willis mögé a film noir teljes képkészletét, most Vernétõl Fritz Langon át a korabeli fantaszták legszebb kreatúráin keresztül vezet a kalandtúra. Tisztára mint egy remixmozi, melyet a hozzáadott értéktõl függetlenül mégis csak a hozott anyag miatt lehet szeretni. Ennek fényében igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a Sky kapitány kiötlõinek nem a Bambi, hanem a Metropolisz volt a gyerekkori nagy kedvencük.

- köves -

Az SPI bemutatója

***

Neked ajánljuk