Interjú

„Sosem voltam zenei talentum”

Kispál András gitáros

  • Láng Dávid
  • 2020.08.02 12:05

Zene

Az egyik legkarakteresebb magyar gitárosnak tartják, évtizedek óta színpadon áll, de máig nem tudta levetkőzni a lámpalázát. Arról beszélgettünk, hogy miért nem tervez szólólemezt, hogy hogyan készül idei egyetlen koncertjére, és persze a Kispál és a Borz tíz évvel ezelőtti feloszlása is szóba került.

Magyar Narancs: Mikor álltál utoljára színpadon?

Kispál András: A tavalyi Fishing on Orfűn, ahol Püspöki Péterrel (a Kubalibre frontembere – L. D.) adtunk akusztikus koncertet egy egészen kis színpadon. Ugyanezen a fesztiválon a 30Y vendégeként is felléptem két dalban, de ezek egyszeri alkalmak voltak. Nagyobb szabású önálló turnén utoljára a két évvel ezelőtti Lovasi ’18-on játszottam.

MN: Nem hiányzik?

KA: Nehéz megmondani. Nem a színpad hiányzik, sokkal inkább a társaság. Ennyi idősen az ember már nem játszik együtt akárkivel, amivel nem lenézni akarok másokat, de nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak zenei­leg, barátilag is közel álljak azokhoz, akikkel fellépek. Szerintem igazából erről szól a zenélés, ahogy az összes csapatjáték is.

MN: Először azzal hárítottad el az interjúfelkérést, hogy nem tudnál túl sok érdekeset mondani. Miért gondolod így?

KA: Vidéken élek, kicsit elszeparálva a világtól. Már jó ideje nem vagyok benne a szakmai nyüzsgésben, bár zenélgetni azért szoktam, a számítógépemen elpötyögök, de a magyar zenei élet újdonságait csak alig-alig követem. Hozzáteszem, ez jelentős részben az én hibám, érdeklődőbb is lehetnék. De ami mostanában megy a fiataloknál, már nem az én világom. Elsősorban azokat a régi zenéket hallgatom, amiket annak idején szerettem. Olyan ez, mint a nyugdíjasoknak a Nóta rádió.

MN: Többször nyilatkoztad, hogy évtizedek után is lámpalázad volt. Hogyhogy soha nem tudtad ezt levetkőzni?

KA: Nem vagyunk egyformák. Van, aki felmegy a színpadra és gond nélkül lejátssza a bulit, más meg egész életében izgul. Ami engem illet, már azért is képes vagyok izgulni, ha be kell mennem egy hivatalba. Ilyen típusú ember vagyok. De nevezhetjük lelkiismeretesnek is: szerintem még mindig inkább ez, minthogy hakniként tekintsek a fellépésekre. Sika, kasza, léc, ugyebár. A lámpalázban biztosan az is közrejátszott, hogy sosem voltam zenei talentum, és ez idővel csak rosszabb lett. Ahogy öregszik az ember, hajlamos bizonyos dolgokat elfelejteni, nekem is egyre több „súgópapírra” volt szükségem az utolsó években. Nem is annyira akkordok voltak ezeken, inkább szerkezeti vázlatok, mivel a Lovasi 50-en sok dalt máshogy játszottunk, mint annak idején. Ráadásként jól is nézett ki előttem a sok papír, olyan volt, mintha én is tudnék kottát olvasni, akárcsak mellettem a szimfonikus zenészek.

Kispál András gitáros

Kispál András gitáros

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Hogy tekintesz vissza tíz év távlatából a Kispál és a Borz feloszlására? Érdemes volt befejezni akkor annak tudatában, hogy hány koncertet adtatok azóta?

KA: A folytatáshoz nagyon sok munka kellett volna, mivel új számok írása nélkül egyszerűen már nem lehetett fenntartani. Ahhoz viszont hiányzott a közösségi akarat: mindenki ment szanaszét, csinálta a saját dolgait, nem tudtunk egymásra hangolódni. Ma is úgy gondolom, hogy akkor és ott időszerű volt abbahagyni. Ettől függetlenül örültem a későbbi összeállásoknak, egyrészt a remek társaság miatt, illetve azért is, mert így végre eljutottunk külföldre, ami addig kimaradt az élmények közül. Hasonlóan csodálatos volt a Lovasi 50 alkalmából az Arénában játszani. De a lényeg végig az volt, hogy pontosan tudtuk, hány alkalomra szerződtünk, és hogy meddig fog tartani.

MN: Sorra jelennek meg a Kispál és a Borz-albumok vinylen. Mekkora kereslet van rájuk?

KA: Ezt a kiadótól kellene megkérdezni, én nem látok rá az üzleti oldalára. Szerintem inkább a gyűjtőknek érdekes ez az egész, mostanában reneszánszát éli a bakelit. Ráadásul, ha jól tudom, a hangminőség is fel lett turbózva. Azért örülök a megjelenéseknek, mert szerveznek hozzá dedikálást, és ennek apropóján találkozhatom a többiekkel. A közönségben szintén mindig vannak kedves régi ismerősök, akikkel jólesik elbeszélgetni.

MN: A Velőrózsák nevű zenekarodnak elég furcsán lett vége, be se jelentettétek hivatalosan a feloszlást. Maradt benned tüske emiatt?

KA: Abban a zenekarban ennyi volt, de a mai napig hálás vagyok azért az egy-két évért, mert óriási barátságok alakultak ki. Percsy Zolival, aki a basszusgitáros volt, máig napi szinten tartjuk a kapcsolatot, és Pavlicsek Lacival (az egykori frontember – L. D.) is gyakran beszélünk telefonon, amikor pedig Pesten járok, személyesen is. Nagyon jó hangulatú volt a közös munka, kicsit újra fiatalnak éreztem magam.

MN: Az idei Fishing on Orfűn lesz egy fellépésed, Püspöki Péter mellett ezúttal trióban, a Kispál és a Borz első dobosával, Bräutigam Gáborral. Erre hogy készültök?

KA: Kicsit megakadtunk, mert ízületi problémáim voltak, aminek az lett a vége, hogy néhány hete átestem egy kézműtéten. Most épp tornáztatom az ujjaimat és a tenyeremet, ez köti le a figyelmem nagy részét, de már nagyon várom, hogy újra gitározhassak. Addig egy MIDI billentyűzeten csinálok ujjgyakorlatokat. Emellett a járvány is közbeszólt, de hamarosan folytatjuk a próbákat. A műsor nagyjából összeállt, egy része Péter dalaiból áll, amiket én nagyon szeretek, de néhány saját ötletemet is kidolgozzuk. Nagyon örülök, hogy Gábor is elvállalta, ütőhangszerekkel sokkal jobb a számok ritmusa és lüktetése, mintha csak ketten játszanánk. Persze nem rockzene lesz, azon a színpadon eleve nincsenek hangos koncertek, de megpróbáljuk kihozni ebből a megszólalásból a maximumot.

MN: Nem akarsz szólólemezt kiadni?

KA: Nem gondolkodom ilyesmin, mert képtelen vagyok arra, hogy egy komplett számot összerakjak. Csak riffeket találok ki, de kell hozzá valaki, aki segít folytatni, amit elkezdtem. Péterrel szeretek és tudok is együtt dolgozni, de nincsenek komoly terveink. Megbeszéltük, hogy nem akarunk önmegvalósítani, profizmus helyett megmaradunk az elvárások nélküli örömzenélés szintjén, ennél többre egyikünk se vágyik.

Neked ajánljuk