Zene

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökből álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtő-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az első bárszék.

Ha valaki még nem tudná, a Zsámbéki Színházi Bázison idén Szentivánéji álom-tematika van. Minden szárnyas azt rikácsolja már az erdőben, a rakétasilók között, hogy: "Nem szeretlek, soha nem is foglak" - képzelhetik.

Nietzsche egyik Wagner-ellenes kirohanásában arra jut, hogy neki olyan zene kell, ami nem izzad, és igenli az életet. Lássuk!

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.

A tikkadt szöcskenyájként legelészők számára erős kihívásnak tűnhet egy bungee jumping, egy raftingtúra (hegyi kerékpározással kombinálva), de akár egy közepes domb megmászása is. A Műcsarnok által szervezett kiállítássorozat megtekintése ugyan nem okoz heveny szívdobogást - hacsak nem akadunk fenn a helytelen írású logóból (na mi van) sugárzó álfiatalos pökhendiségen -, de viszonylag kellemes kalandnak tekinthető. Már az, ami még látogatható a tizenegy valós és két virtuális (interneten, illetve rádióadás formájában elérhető) helyszínen megrendezett programsorozatból: a Gallery by Night egyestés kiállításainak hagyományát követő, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület 50 éves fennállását ünneplő, mindennap más művész (vagy művészcsoport) munkáját bemutató sorozat, egy egyéni kiállítás, s a két fő kiállítóhely, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum. (A neten böngészhető Képzeletbeli gyűjtemény tervezett céljával ellentétben még mindig csak kevés művet mutat be, s erősen zártkörű klubnak tűnik.)

Állhatna persze az alcímben az is, hogy Máté Olgától Joel Meyerowitzig vagy Alfred Stieglitztől Szilágyi Lenkéig, és akkor talán még pontosabbak volnának az idő- és stílusbeli szélső határpontok. Ám ezek kevésbé erős húzónevek, ugyanakkor Máté Olga már-már erején felül szerepel: szélesedik a helye a kánonban. Hagyjuk ezt; miként a katalógus elején a kiállítást kurátoroló Baki Péter írja is, a fotóművészetben nincs időbeli linearitás, a szemléletmódok, a stílusok visszahúzódnak, majd újra előbukkannak, egy-egy alkotó pedig gyakran egy sor irányzatot végigtapasztal, miként ezt éppen André Kertész életműve példázza. Nincsenek szélső pontok.

Acsai Roland boldog ember. Legalábbis negyedik verseskötete a korábbiak depresszív hangütéséhez képest ezt tükrözi. A téma és a hangütés nagyszerűen illeszkedik. Éppen azt sikerül megvalósítani, amit a boldogságversek többségének nem - talán a jó érzékkel használt sötét tónusok miatt -, nem súlytalanodik el és nem válik érdektelenné.

"A döntő többség ott lesz" - jelzi interjúnkban a Magyar Dal Napja kitalálója, Presser Gábor. Hogy ki mindenki lép fel augusztus 11-én, a Sziget Nagyszínpadán három órakor induló dalszemlén, az a keretes táblázatból pontosan kiderül, az alábbiakban a hagyományteremtő szándékú vállalkozás előzményeiről és koncepciójáról esik szó.

Elektro és techno, trance és grime, soul és dzsessz - sőt az alábbiakban még némi folk is szóba kerül.

Kilencedszerre csak öt nap a világzene, ebbe kell beleférnie minden színnek és árnyalatnak, a szó audio- és vizuális értelmében egyaránt.

1984. augusztus 17-e nagy nap volt a Magyar Népköztársaság unalmas életében: a Budapest Sportcsarnok parkolójában húszezres tömeg előtt zajos sikerű koncertet adott az Iron Maiden, és ezzel hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a heavy metal. A szenzációszámba menő fellépést hamar követték a többiek, jött a Motörhead, majd a Saxon, és később egyre többen. Amikor 1988-ban egy háromnapos fesztiválon Budapesten játszott a Maiden (immár harmadszor), a Metallica és a Kiss, a folyamat lezárult, a heavy metal leigázta a magyar fiatalságot. A farmerdzsekik Rolling Stones és Piramis feliratait Judas Priestre és Pokolgépre javították gondos rockerkezek, az utcákon elszaporodtak a riasztó zenekaros emblémával díszített fekete pólók, a szórványosan előforduló maszek lemezboltok kirakatából csuklyás hóhérok és vicsorgó farkasemberek szemeztek a járókelőkkel. "Az egész falu metalista" - nyilatkozott egy harcostárs az elhíresült riportfilmben, és a megállapítás kis túlzással az egész országra igaz volt. A magyar fiatalok szívében a metál lángja lobogott, és hogy ez így alakult, abban a Maidennek elévülhetetlen érdemei voltak.

A metál mint műfaj hagyományosan erős a Szigeten. Évek óta a HammerWorld Magazin sátra (a harmadik legnagyobb színpad a Hajógyárin) számít a műfaj rajongóinak első számú célpontjául, ami idén szerencsére már nem az isten háta mögött lesz, hanem valahol az egykori Jazz Színpad környékén, és az állítólagos méretbeli csökkenését a szervezők bivalyerős felhozatallal kívánják kompenzálni. Lássuk!

A Sziget idei pop- és rockzenei kínálata látszólag erősen britcentrikus, pedig nem hiányoznak belőle az amerikaiak sem.