Zene

Nyolc kis kritika

Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika).

Nem kiáltanánk ki még a zeneipar revolúcióját. Az, hogy a mindig új utakat kereső oxfordi zenekar legújabb lemezét nem a hagyományos módon jelentette meg, hanem hozzáférhetővé tette a hálón az inrainbows.com honlapon - a letöltőkre bízva, mennyit fizetnek érte (a minimális összeg nagyjából fél font) -, még nem jelenti azt, hogy a nagy multik, illetve a független kis kiadók holnaptól lehúzhatják a rolót.

Az Operaház idei évadjának első bemutatója alkalmasint a hiánypótlás jegyében fogant, hiszen Igor Stravinsky zenés színpadi műveinek hazánkban, fájdalom, alig-alig van előadási hagyománya. Úgyannyira, hogy egynéhány emlékezetes balettprodukciót nem számítva a legsikeresebb Stravinsky-előadásokat a múltban nem a pesti vagy a vidéki operatársulatok valamelyike, hanem éppenséggel az Állami Bábszínház vitte a közönség elé.

A Stúdió "K" immár belakta új helyét, a Ráday utcai sarkot; áthozott a pincéből mindent, ami értékes volt, és odahagyta a vaskos-nehézkes lépcsősort. Feljött a felszínre.

A Dorottya Galéria Utazás önmagunkba című kiállításának kurátora kurrens témát feldolgozó, a külsődleges jegyek (a testábrázolás) és a belső személyiség (az identitás) viszonyait és kérdéseit feszegető műalkotások mellékvizén indította el hajóját. A kiválasztott művészek útja így a test belsejébe vezet - a kérdés csupán az, hogy e búvárkodás során milyen mélyre hatolnak le az alkotók.

A párhuzamosság gyönyörködtet, nem beszélve a dolgok, események titokzatos együttállásáról, amihez még magyarázatot sem kell fűzni, csak egymás mellé rakjuk őket, és kész a csoda - kényelmes misztérium.

Nyugodtan mondhatjuk, szinte sziszifuszi feladatra vállalkozott a szerző, amikor megkísérelte alig másfél száz oldalon összefoglalni a modern kori magyar közgondolkodás históriáját. Mindenekelőtt szögezzük le: a kötet - a terjedelem miatti korlátok és a szükségszerű egyszerűsítések ellenére - élvezetes olvasmány, amely tankönyvként is jól funkcionál.

"Stop killing wild birds" - ez a felirat díszelgett a Magyarország-Málta futballmeccsen az ellenfél kapuja mögött. Hiába költ az EU milliókat bizonyos madárfajok megmentésére, a déli tagországok - mint Málta - nem képesek féken tartani polgáraik gasztronómiai indíttatású vadászszenvedélyét.

Nyolc kis kritika

Szinte egy időben jelent meg ez a két lemez, mindkettő a néhai Jesus Lizard egy-egy meghatározó tagjának friss munkája. A Qui sztorija érdekfeszítőbb, hiszen David Yow énekes nyolc év távollét után érkezik vissza a zenebizniszbe. Azóta, hogy fenomenális chicagói anyacsapata pontot tett a maga történetének végére, nem sok hír érkezett a rockszínpadok egykori farkat cibáló, arccal a közönségbe zuhanó és furtonfurt brikettrészeg angyaláról.

Ahhoz nem kell Bodor Ádámot olvasni, hogy tudjuk, ezeken a végeken mindig nagy késésük van az érsekeknek és az egyéb beígért főméltóságoknak.

A rendszerváltás a vizuális kultúra szürke és betokosodott világát lavinaként söpörte el, a letarolt mezőkön pedig új, színesebbnél színesebb virágok nyíltak; megjelentek a kereskedelmi tévék új vagy koppintott arculatukkal, elszaporodtak az óriásplakátok, az újságosstandokat elöntötte a pornó, a házakat a falfirka.

Az idei Könyvhétre megjelent kötet múzeum is, lomtár is: múzeum, mert nem egy, azóta híressé vált és sokat idézett "slágerművet" találhatunk benne, és lomtár, mert jócskán akadnak benne olyan szövegek, melyek leginkább a műhelynapló, vázlat benyomását keltik - és sokszor nehéz eldöntenünk, melyik melyik.