Nyugodtan mondhatjuk, szinte sziszifuszi feladatra vállalkozott a szerző, amikor megkísérelte alig másfél száz oldalon összefoglalni a modern kori magyar közgondolkodás históriáját. Mindenekelőtt szögezzük le: a kötet - a terjedelem miatti korlátok és a szükségszerű egyszerűsítések ellenére - élvezetes olvasmány, amely tankönyvként is jól funkcionál. Pedig Takátsnak nincs könnyű dolga: eddig még nem született összefoglaló munka e tárgyban, másrészt vitatkoznia kell azzal a kimondott vagy csak sejtetett ellenvetéssel, mely szerint az efféle foglalatosság fölösleges, hiszen a ma kihívásaira lehetetlenség száz évvel ezelőtti receptek és eszmék alapján válaszolni. Pedig, mint azt a szerző finoman érzékelteti, a mai kérdések sem feltétlenül mások, s az elfeledettnek hitt érvek és válaszok akár ma is érvényesek lehetnek. Arról pedig már nem is szólnánk, hogy a jelen közszereplői és ideológusai mintha éppen e könyv lapjairól pottyantak volna ki - bár semmit se tanultak, ám - az egykori Bourbonokkal szemben - igencsak sokat felejtettek.
A könyv további erénye, hogy igyekszik alaposan körüljárni a nagy eszmék (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) s a nagy hármashoz társuló nacionalizmus természetét, ez utóbbival kapcsolatban az olvasó megismerkedhet az újabb keletű (alig pár évtizedes), a hagyományos megközelítéseken túllépő tipológiákkal is (ezek Ernest Gellner, illetve Clifford Geertz nevéhez fűződnek). Az elemzések során az is világossá válik: a múlt nagyjaiért folytatott utólagos szimbolikus harc többnyire értelmetlen - nem az a kérdés, hogy Széchenyi konzervatív volt-e vagy liberális, hanem az, hogy gondolatmenetének mely részei származnak ebből vagy abból a forrásból. Talán csak éppen a masszív magyar szélső-/radikális jobboldali hagyomány (mely maga is egy valószínűtlen szinkretikus képződmény) kap kisebb hangsúlyt, mint azt a történelmi jelentősége sugallná - ugyan Szabó Dezső, akit finom distinkcióval ki is emel ebből a körből, s külön fejezetben elemez, vagy a fiatal Zsilinszky (s futólag még Milotay) munkásságáról megemlékezik Takáts, de esetleg többet is érdemelt volna e rendkívül virulens gondolatrendszer, amely már többször is (lásd az Istóczy-mozgalmat, az ébredőket vagy a nyilasokat) tömegeket volt képes megmozgatni.
Annyi mindenesetre világosan kitetszik Takáts könyvének lapjairól, hogy a magyar politikai gondolkodás történetéből, miként Magyarországéból, nem hiányoznak a durva, majdhogynem tektonikus törések sem, melyeket határozott hangsúlyváltások jelezhetnek előre. A klasszikus magyar liberalizmus hanyatlása nem az első világháborúval kezdődik, ám a vesztett háború és a balsikerű forradalmak nyomán a korábbi uralkodó eszme, a liberalizmus örökségét csupán egy marginális és önmagában is heterogén gondolkodói közösség viszi tovább, az új konszenzus pedig az antiliberális és etnocentrikus nacionalizmus bázisán alakul ki. Az újabb háborús katasztrófa és a régi rend összeomlása nyomán, az ún. koalíciós időkben pedig - némi túlzással, mint azt a szerző TGM 1989-es írása nyomán idézi - csak a demokratikus szocializmus és a bolsevik dogmatizmus erői küzdenek egymással. A szerző csupán vázlatosan utal a negyvenévnyi kommunista uralom (különösen annak utolsó egy-két évtizede) alatt született, sokszor jelentős politikaelméleti munkákra, annyit azonban leszögez, hogy a nyolcvanas évektől kezdve a régi eszmék (látszólagos) örökösei leginkább a kortárs nyugati eszmeáramlatok nyomán, s nem a 45-48 előtti hagyományt folytatva élesztették újra a liberális vagy a baloldali-szocialista politikai nyelvet és gondolkodásmódot. A kényszerű hibernációból szinte kizárólag a hagyományos magyar jobboldal s különösen a jobboldali radikalizmus került elő szinte változatlan alakban - mindannyiunk legnagyobb örömére.
Osiris, 2007, 148 oldal, 3980 Ft
