Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika). Árnyaltabb a kép, ha egy már befutott, többlemezes csapat csinálja ugyanezt: ilyenkor mindig valami váratlanra kell készülni, egyfajta megújulásjellegre - körülbelül olyan ez, mint amikor az ember a szakítás után öszszefut az excsajával a metrón, és először nem bírja felismerni a hosszú fekete hajúból tüsi vörössé változott leányzót.
Az Avenged Sevenfolddal is hasonló a helyzet, bár ez most kissé megtévesztő. A mainstream áttörést hozó előző albumnál (City Of Evil) lehetett volna ezt ellőni, amikor a frissiben multikiadóhoz szerződő ötös, szakítva az első két lemez vicsorgós metalcore-jával, elkészítette azt az anyagot, amelyet hallva az egész szakma hanyatt vágta magát a srácok előtt, kikiáltva a bandát a huszonegyedik század Guns 'N' Rosesának, a City Of Evilt pedig a modern Appetite For Destructionnek. Nem is volt ez akkora hülyeség; ha az ellenállhatatlan slágeresség mint közös pont mellé odatesszük a Guns ősrockhatásait az egy generációval fiatalabb Avenged-srácok heavy metal gyökereihez, már meg is kapjuk a lemezhegyeket eladó tuti receptet. Most viszont lukra futottak, mert a végkifejlet olyan lett, mintha egy Dream Theater-szerű, giccses progresszív rockzenekart összeeresztenének a Use Your Illusion-korabeli, drogoktól megborult Guns N' Rosesszal - a fiúk, miután sikertelenül próbálták megfejelni a City Of Evil meganótáit, inkább kiültek barbecue-t sütni a kertbe, és közben rájöttek, hogy a rock and roll rég halott.
Warner, 2007
