Öndefiníció - Avenged Sevenfold: Avenged Sevenfold (lemez)

  • Vincze Ádám
  • 2007. november 1.

Zene

Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika).

Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika). Árnyaltabb a kép, ha egy már befutott, többlemezes csapat csinálja ugyanezt: ilyenkor mindig valami váratlanra kell készülni, egyfajta megújulásjellegre - körülbelül olyan ez, mint amikor az ember a szakítás után öszszefut az excsajával a metrón, és először nem bírja felismerni a hosszú fekete hajúból tüsi vörössé változott leányzót.

Az Avenged Sevenfolddal is hasonló a helyzet, bár ez most kissé megtévesztő. A mainstream áttörést hozó előző albumnál (City Of Evil) lehetett volna ezt ellőni, amikor a frissiben multikiadóhoz szerződő ötös, szakítva az első két lemez vicsorgós metalcore-jával, elkészítette azt az anyagot, amelyet hallva az egész szakma hanyatt vágta magát a srácok előtt, kikiáltva a bandát a huszonegyedik század Guns 'N' Rosesának, a City Of Evilt pedig a modern Appetite For Destructionnek. Nem is volt ez akkora hülyeség; ha az ellenállhatatlan slágeresség mint közös pont mellé odatesszük a Guns ősrockhatásait az egy generációval fiatalabb Avenged-srácok heavy metal gyökereihez, már meg is kapjuk a lemezhegyeket eladó tuti receptet. Most viszont lukra futottak, mert a végkifejlet olyan lett, mintha egy Dream Theater-szerű, giccses progresszív rockzenekart összeeresztenének a Use Your Illusion-korabeli, drogoktól megborult Guns N' Rosesszal - a fiúk, miután sikertelenül próbálták megfejelni a City Of Evil meganótáit, inkább kiültek barbecue-t sütni a kertbe, és közben rájöttek, hogy a rock and roll rég halott.

Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.