Ahhoz nem kell Bodor Ádámot olvasni, hogy tudjuk, ezeken a végeken mindig nagy késésük van az érsekeknek és az egyéb beígért főméltóságoknak. Azt viszont már tőle tudjuk - s micsoda élvezet volt olvasni -, hogy a szemétnek saját fénye van, s ha a nap már rég el is merült Pop Sabin erdeje mögött, "a kocsonyás pára a hulladék halmai fölött tovább világít, mintha szentjánosbogarak villóznának benne, delejes izzással van tele; akár valami áldás fénye dereng a város fölött, miközben körös-körül a Bogdanski réteket már rég betakarta a posztófekete éjszaka". A regényben leírt fényviszonyokat szerencsésen sikerült visszaadnia Kamondi Zoltán filmjének: a szemét nem akárhogy világít a Dolinában, a hulladékhegyekből alighogy kilátszó városka pedig, noha épített díszlet, lakott területnek tűnik, még ha szimbólum is az egész, egy rothadó létállapot nagyszínpada. Ezen a nagyszínpadon többféle előadás folyik, méghozzá egymás mellett, s nem is mindig azonos nyelven. A hatalmat gyakorló papoké például az abszurd nyelvén, Gábriel Ventuza viszont, aki apja holttestének kihantolása és hazaszállítása végett érkezett e lerongyolódott, holdbéli tájra, a rácsodálkozás, kétségbeesés és beletörődés korrektül kisemberes gesztusaival dolgozik. Kamondi filmjében alaposan bejárjuk Dolinát, ezt a kislángon fortyogó diktatúrát, belesünk az utcaszinti és a hatalmi nyomor minden zugába, s amit nem mutat meg a kamera, azt elmondja Molnár Piroska, aki, úgy is, mint őslakos, hoszszabb passzusokat idéz a regényből a város múltjának jobb megismerése érdekében. A regénnyel szemben elkövetett változtatások ellenére Kamondi filmje ritka hű adaptáció, és épp ez lett a veszte e nagyszabású vállalkozásnak. Hiába lett a hely szelleme újrateremtve, a regény nyelvi szépsége szép képekkel (operatőr: Medvigy Gábor) helyettesítve, a leglényegesebb fordulatok kipipálva, ha éppenséggel a lényeg: a diktatúra időszámítása, a természetes medréből kiforgatott idő nem él meg a filmvásznon. Úgy legalábbis nem, ahogy a rendező hagyja elfolyni a kétórás játékidőt. Meglehet, Kamondi ezzel a szereplők céltalanságát, a parkolópályára tett életek tétnélküliségét szerette volna érzékeltetni, a drámátlanság drámájának kísérlete azonban steril eredményt hozott. Dolina szép szemléltetőeszközzé nemesedik, és ebben a rendezőnek nagy segítségére van a főszereplője: Adriano Giannini egyszerűen eljátszik a sok remekelő mellékszereplő (Derzsi János, Molnár Piroska, Bán János, Trill Zsolt, Vajda Milán) mellett. Pedig az ő arcára nagy szükség lett volna, hogy ne csak a koszból, hanem a diktatúrában eltöltött évek lerakódásaiból is látható legyen valami. A fiatalabb Giannini arcából azonban, azon kívül, hogy nagyon hasonlít a híres papáéra, Giancarlóéra, vajmi kevés látszik. Ez pedig aligha írható a helyszínül szolgáló Hargitafürdő alattomosan porló kaolintartalékainak számlájára.
A Hungarotop bemutatója
