Na, ez itt a kérdés. Mert legyen bármilyen "igazságos" a rémtett, mégiscsak önbíráskodásról van szó, melyet semmiképpen sem helyeselhet az ép morális érzék, és amelynek következetes végigvitele a teljes erkölcsi káoszhoz vezet. Remekül megírt, szellemes dialógusok, plasztikus figurák (Farkas Veronika ragyogó fordításában), mégis elvetendõ, hiszen a bûnregény alapjait teszi kérdésessé. A krimi mûfajának kikezdhetetlen erkölcse - a bûnösnek mindenképpen lakolnia kell - válik ekkor kérdésessé. És ez megengedhetetlen, legyen mégoly briliáns Lindsay teljesítménye.
- banza -
Agave könyvek, 2007, 220 oldal, 2580 Ft
Morál: nulla
Megírás: *****
Verdi: Ernani Ha másért nem, Luciano Pavarotti emlékének adózva kezdjük nézni az 1983-ban, a Metropolitan Opera elõadásán készült felvételt. Nem mintha különösebb ürügy kellene hozzá, elég az elején fölülni a zene hullámára, a többi megy magától. Gyöngébb szerzõk fél tucat operát írtak volna abból a dallamkincsbõl, amit Verdi négy rövid felvonásra elpazarol. A szenvedély az elsõ perctõl az utolsóig fehéren izzik, és elfeledteti a történet naivitását. Aligha van még egy dalmû a zeneirodalomban, amelyben ilyen magasra szökik a becsületlicit. Mindenki mindenkinek megbocsát, fõnemes a rablónak, király a gyilkos lázadóknak, három férfi - ugyanazt a nõt szeretik - egymásnak. Végül a legöregebb szakítja meg a láncot, hogy a címszereplõ meghalhasson - persze õ is becsületbõl. De mit számít, a melódia mindent legyõz.
Levine pazar dinamikával vezényel, a kórus pompás, az énekesekÉ no, itt álljunk meg. Négy abszolút fõszereplõ tündököl a színpadon - és a csúcson. Pavarotti mint Ernani fényes, kiegyenlített, könnyed és mégis hõsies "spinto" tenorja merõ fizikai élvezet, és még egy ritkán énekelt, utólag betoldott áriával is megajándékoz. Leona Mitchell olvadékony és technikailag bravúros szoprán Elvira szerepében. Sherrill Milnes mint Carlos (késõbb V. Károly király) magvas baritonja makulátlan, és kinyílik az ad libitum (váratlanul) kiénekelt csúcsmagasságokban. Ruggiero Raimondi Don Silvája pedig - nem lehet mást mondani - minden tekintetben lenyûgözõ. A rendezõ Pier Luigi Samaritani nem zavar, nagy, lépcsõs tablókat kreál és mozgat, nincs koncepció, az énekesek többnyire állnak és énekelnek - de hogyan! Ez itt elég. Mi több: ez minden. Ma már nincsenek ilyen hangok, a múzeum olyan operát konzervál, amilyen soha többé nem lesz.
- káté -
Decca, Universal, 2007
*****
Kid Rock: Rock N Roll Jesus Még 2000-ben találkoztam elõször Kid Rockkal, akkoriban játszotta ugyanis az MTV az American Bad Ass klipjét. Na, hát az (túl azon persze, hogy röhejes) valami elképesztõen macsó volt. Ahogy a csávó hozzávágta a sörösüveget a tévéhez, aztán felrúgta az egészet, meg az iszapbirkózó playboy-cicák, akiket aztán késõbb bepakolt a jakuzzijába, hogy aztán elvezessen egy csapat harley-s motorost, nyilván egyenest az Ígéret Földjére - ezt látva mindenki a karjára tetováltatta, hogy Kid Rock Rocks, rögvest a csillagos-sávos lobogó mellé. A zenével egyébként nem volt nagy gond (bár lehet, ha nem terelik el a figyelmemet a bikinis csajok, mást gondoltam volna), a banda egészen tökös rockot játszott, Kid Rock meg szerencsére sosem tudott igazán rappelni, így az ének is jobban illett egy rockzenekarhoz, mint 2Pachoz.
Mindez már a múlté. Mr. Rock búcsút mondott a rap-rocknak, fejébe vette, hogy õ mostantól a Rakenroll Jézus, és úgy döntött, zenéjével a sörhasú amcsi easy riderek helyett inkább a rockosabb zenék felé talán még átcsábítható fiúbanda-rajongó kamaszlányokat próbálja megszólítani. Mindezek folyományaként írt pár számot a szerelemrõl, párat a kamaszkorról, néhányat meg a rock and roll életmódról, és kiadta a leginkább slágeres pop-rockként körülírható Rock N Roll Jesust (borítótervezésre már nyilván nem maradt ideje). Randevúkra ideális aláfestõ zene - ha nem visszük túl füstös helyre a csajt, és megkérjük a pincért, hogy tegye be a lemezt, talán egy lépéssel bentebbrõl indulunk. A hülyének is megéri.
Kovács Bálint
Warner/Magneoton, 2007
***
Mamma mia! Nyolc hosszú esztendõvel a londoni világpremier után, s még éppen a készülõ mozis szuperprodukció bevezetése elõtt, az ABBA-musical turnéja egy röpke hétig hazánkban állomásozott. A mû, amely a mindmáig töretlen kedvvel dudorászott slágerek utóhasznosítása révén jött létre, bízvást bravúrosnak nevezhetõ, hiszen az alkotóknak sikerült olyan történetet kanyarítaniuk, amibe jószerével módosítás nélkül beilleszthetõvé vált a szép emlékû svéd négyes majd valamennyi memorábilis melódiája. A produkció erõsen önironikus, s a leginkább a Jó estét, Mrs. Campbell! címû Gina Lollobrigida-filmre emlékeztetõ cselekmény (érett szépasszony, egyedül fölnevelt nagylány, a múltból váratlanul felbukkanó apajelöltek stb.) szereplõi rendre összekacsintanak a cinkos közönséggel egy-egy jó elõre kitalálható sláger diadalmas intonálása elõtt. A budapesti közönség amúgy is egykönnyen ráhangolódott a világjáró nemzetközi trupp elõadására, ami nem is volt meglepõ: gond nélkül befogadható internacionális poénok, bájosan butácska szövegkönyv, összecsiszolt csapatjáték, s az apróbb botlásokat követõ szinte észrevehetetlen korrigálások tették élményszerûvé és élvezetessé az estét. No meg a feledhetetlen dalok, s persze a hangok, a megbízhatóan jó, kiváló, sõt egyes esetekben nagyszerû énekhangok, mint amilyennek az egyedülálló anyát és valamikori vagány virággyereket megformáló Carolanne Weidle vócséja bizonyult.
A gondosan megkomponált ráadásszámok végeztével derûs nosztalgiahangulatban széledt szét a magyar publikum, s néhányan ráadásul még egy fontos felismeréssel is gazdagabbak lettünk. Rájöhettünk ugyanis, hogy a retró végre hát nemcsak kényelmetlen és stílustalan ülõalkalmatosságok és kivénhedt, hajfestékre kuporgató táncdalénekesek hónaljszagúan kényszeres újrafelfedezését jelentheti.
László Ferenc
Papp László Sportaréna, október 24.
*****
Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekrõl, amelyeket nem olvastunk? A cím nem kevésbé provokatív, mint a mottó, Oscar Wilde-tól: "Soha nem olvasok olyan könyvet, amelyikrõl kritikát kell írnom: az annyira befolyásolna." Adná magát, hogy látatlanban ítélkezzünk a kötetrõl, csupán annak tükrében, amit tudós ismerõseink meséltek róla. Ha viszont valóban kíváncsiak lennénk a címben jelzett túlélési technikára (lásd még Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?), hát a könyv elsõsorban nem azt fejti ki, bár igyekszik enyhíteni a lelkiismeret mindannyiunkat kínzó furdalásán, és felvázolni néhány példaértékû (irodalmi, nem köznapi!) esetet. A remek elemzésekben (Musil, Valéry, Graham Greene stb.) a szerzõ bizony elég rendes olvasottságról tesz tanúbizonyságot, miközben azt állítja, hogy a mûveket csak átlapozta, illetve hallott róluk, sõt talán még azt sem, ugyanakkor lazán ítélkezik róluk. Valljuk be, kicsit kilóg a lóláb. A párizsi egyetemi professzor az olvasás fogalmát a nem-olvasáséval helyettesíti be (úgyis mindent elfelejtünk alapon), relativizálja (hisz mindent elolvasni nem lehet), másutt recepciókérdéssé teszi (ez nem újdonság): "Amit elolvasott könyvnek gondolunk, valójában képzeletünk segítségével átalakított szövegrészletek szabálytalan halmaza, amelynek semmi köze a többiek olvasmányához...". A keretbe foglaláshoz a freudi (és jungi) pszichoanalízis általa gyakran alkalmazott apparátusát veszi - némiképp mellékesen - kölcsön, virtuális, kollektív és belsõ könyvtárba, valamint a fantomkönyv, a fedõkönyv és a belsõ könyv kategóriáiba sorolván be nem-olvasmányainkat.
Okos tanulmány, sokrétû, bár kicsit hatásvadász, ne higgyünk el neki mindent. Persze (mi is) idézhetjük Valéryt: "Mi lenne értékesebb, mint a világosság csodálatos illúziója, amely azzal az érzéssel ajándékoz meg, hogy erõfeszítés nélkül okoskodunk...".
Molnár ZsóÞ
Fordította Kovács Ilona és Boros Krisztina. Lazi, 2007, 192 oldal, 1990 Ft
****
THE CULT: BORN INTO THIS Legutóbbi lemezük (Beyond Good and Evil) öt év kihagyás után jelent meg, most hat esztendõt mért a rajongókra Ian Astbury és Billy Duffy. A népszerû magyarázat szerint Astbury The Doorsba tett kirándulása okozta a leállást, bár valószínûleg a "nagy-nagy visszatérésként" reklámozott album kvázi bukása is szerepet játszott a hosszúra nyúlt szünetben.
Noha már az év elején beharangozták a Born Into This õszi megjelenését, a zenekar júniusi budapesti koncertjén csupán egyetlen dalt játszottak el róla. Az I Assassin hallatán még az egyébként pompásra sikeredett nosztalgiázásban (nemcsak a régi számok voltak túlsúlyban, de a hangzás és színpadkép is a nyolcvanas évek végét idézte) is sokan gondolhattak arra, hogy a The Cult ismét valamiféle megújulást fontolgat. Hasonlót, mint 1996-ban, a csupán a zenekar nevét viselõ albummal.
Nos, ha valaki ezt várja a lemeztõl, biztosan csalódni fog. A már említett szám kivételével ugyanis kizárólag olyan dalokat hallhatunk, melyek az egykor oly sikeres The Cult-recept (bombasztikus gitárriffek - balladásan elõvezetett strófák - rockhimnuszos refrének) alapján készültek. Mindez jó is lehetne, ha Astburyéknek a "koreográfián" kívül mást is sikerülne átmenteniük a Love-ról vagy a Sonic Temple-rõl. De hiába a padlóba döngölés (Born Into This, Dirty Little Rockstar, Sound of Destruction), a szívfacsaró ballada (Citizens, Holy Mountain), ha épp a The Cult legfontosabb kelléke, a "spiritusz" hiányzik.
- legát -
Roadrunner Records-CLS, 2007
**
Watain Émelyítõ szagú füstölõk, rozsdás bádog fordítottkeresztek, gyertyák, zászlók és koponyák a Watain színpadi kellékei, de az igazi látványosságot maguk a zenészek jelentik. Az õrült svédek vérrel locsolt bõrdzsekikben feszítenek, arcukon elkent hullasmink. A black metal a legteátrálisabb mûfajok egyike, és a Watain legénysége nincs híján a dramaturgiai érzéknek. Az énekes farkasként vicsorog, de tompa tekintete élettelen, szakadt gönceiben éhes zombinak hat. Maroknyi magyar híve megállás nélkül fényképezi.
A turné másik résztvevõje, a szingapúri Impiety vízumproblémák miatt kihagyni kényszerült a budapesti állomást. Bosszantó baki. Ki tudja, lesz-e valaha is alkalmunk megtapasztalni, mit tudnak a színpadon visszaadni a lemezeken hallható elvadult, nyugatnémet gyökerû csatazajból.
A koncertezés nem magától értetõdõ velejárója az underground black metalnak, sok a házi zenekar, az egyszemélyes hálószobaprojekt, az elzárkózás ideológiája nem támogatja a személyes találkozást. Kevesen vállalkoznak koncertezésre, és alig akadnak köztük olyanok, akik képesek élõben reprodukálni felvételeik erejét és hangulatát. A Watain ezen kevesek egyike, tömény, jellegzetesen svéd hangzású káoszmetáljuk koncerten érvényesül igazán. Kisegítõ gitárossal és basszusgitárossal állnak ki, hogy minden hang megszólaljon, és az élmény wagneri. Feltartóztathatatlan masszaként tör elõre a zene, a hangszerek tûpontos játéka sûrû folttá mosódik össze, ami mögött rendre felsejlik a mindent elnyelõ, fekete ûr.
- kovacsm -
Blue Hell, október 23.
****
A Bourne ultimátum Bondnak lõttek, állították sokan a Bourne-széria elindításakor, és valóban: Matt Damon bulldogkonokságú ügynökének felbukkanásával a frakkos-martinis angolnak legfeljebb a vidéki fellépések maradtak. Hogy mégsem kellett a jó öreg Jamesnek Duran Duran-slágereket énekelnie Brighton tengerparti pubjaiban, azt csakis annak köszönhette, hogy idõközben teljes ráncfelvarráson ment keresztül, és nemcsak hogy megfiatalodott, de kísértetiesen hasonlítani kezdett amerikai kollégájára. A figurához persze csak külsõségeiben és harcmodorában mertek hozzányúlni; hiába a Casino Royale nyersesége, Bond rabja maradt saját mítoszának, míg Bourne-t továbbra sem kötik effajta konvenciók. Igaz, nagyon másfajta hagyományok sem zavarják gépszerû elõrenyomulásában, így például a történetmesélés kényszere sem. A harmadik részre nem is maradt más, mint egyetlen nagy, lázas akciózás, a mûfaj egyik csúcsteljesítménye. A célegyenest látjuk, azt az epizódot, amelynek hagyományos logikával már az elsõ filmben be kellett volna következnie, a Bourne-széria logikája szerint azonban külön filmet érdemel, hogy Frankenstein szörnyetege végre szemtõl szembe kerül megalkotóival. Mégsem a végsõ leszámolás a film drámai csúcspontja, ilyen csúcsokkal ugyanis nem igazán bajlódnak az alkotók. A Bourne ultimátum egyetlen összefüggõ, durva akciófolyam, ahol az operatõr együtt vetõdik a kamaszképû gyilkológéppel, akire nem úri bérgyilkosok, hanem hivatalnokok és saját fajtájának példányai: farmeres-hátizsákos fiatalemberek, romkocsmákban simán elvegyülõ hóhérok vadásznak.
- kg -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
*****
