A rendszerváltás a vizuális kultúra szürke és betokosodott világát lavinaként söpörte el, a letarolt mezőkön pedig új, színesebbnél színesebb virágok nyíltak; megjelentek a kereskedelmi tévék új vagy koppintott arculatukkal, elszaporodtak az óriásplakátok, az újságosstandokat elöntötte a pornó, a házakat a falfirka. A kilencvenes évek elején a köztereket elárasztó látványbombák egyike a graffiti volt, melynek névtelen, tagekbe burkolódzott képviselőit a hatalom képtelen volt keretek közé szorítani. Ha kényszerítő eszközökkel (rendőrséggel, büntetéssel, kijelölt, befirkálható területtel) nem is, de más módon könnyű az utcai, névtelen dekoratőröket "integrálni". Amikor Amerikában a hetvenes évek elején megjelent a graffiti, pár évre rá szemfüles galériások már be is emelték Jean-Michel Basquiat művészetét a kanonizációt (és pénzt) jelentő kiállítótermek falai közé. A street art mára nálunk is kivonult az illegalitásból. Az autómentes napon az Andrássy úton láthattunk adott témára (állatkert), de nem a házfalakra, hanem paravánokra alkotó fiatalokat, a kArton Galéria falait pedig hat "pofátlan" és provokatív alkotó rajzolta tele, köztük Torzmerev és Cut 16, akik tagjai a street art magyarországi meghonosításában élenjáró 1000% csoportnak. A meghonosítás azonos a legitimációval, amely egyrészt jó az utcai munkásnak, hiszen tevékenységét és munkáit felemelik a művészet szent, erős bástyákkal és őrökkel (művészettörténészekkel, kritikusokkal, galériásokkal és gyűjtőkkel) védett területére - jó művek esetén nincs is ebben semmi kivetnivaló -, másrészt jó a művészeti rendszernek, hiszen új és váratlan elemekkel bővítheti a "white cube" (a kiállítóhelyek) eléggé zárt és keveseket érintő kínálatát.
Miközben lassan, de biztosan leomlik a múzeumok és galériák fala az utca képes hírmondói előtt, a bent levők egy része kikívánkozik a közterekre, hogy munkáival provokálja a kortárs művészetben járatlan embereket. Számukra nem elsősorban a színesebb városkép a cél - mint a jól bevált recept alapján behozott, a várost csupán színesítő, de igen heves reakciókat kiváltó tehenek esetében -, hanem hogy ráirányítsák a figyelmet a gyanútlan sétálók saját, a világgal vagy a művészettel kapcsolatos viszonyaira, vagy éppen hogy teszteljék az intézmények reakcióit. Sugár János graffitimentő akcióját (egy távközlési vállalat falán található SZTRIPTIZ feliratot kívánt bronzba önteni, majd az öntvényt az eredeti fölé szerelni) a faltulajdonos teljes elutasítása fogadta, de nem járt jobban a legelső magyarországi public art mű, a lepellel betakart gellérthegyi Szabadság-szobor sem (Szentjóby Tamás, 1992).
Az utcára kivitt művészet egyik első fecskéje volt a Fiatal Művészek Stúdiója is, akik a Lövölde téren máig "üzemeltetik" 1 x 1 nevű óriásfelületüket (itt futott be a magyar művészet nagyágyúi közé Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok című bikinis plakátjával). Ezt követte az utcai reklámlehetőségek teljes skáláját felhasználó Polifónia fesztivál 1993-ban: a 4-es busz oldalán Gerber Pál felirata (El van rontva a napom, ha nem győzök le három gonoszt.), vagy a Blaha Lujza téri fényújságon Sugár János kérdései (például: Milyen kérdést válaszolnál meg a legszívesebben?). A posztkonceptualista, ezért az emberek számára inkább meghökkentő, mint a kommunikációt elősegítő alkotások után, az ezredforduló táján a konkrét, a közönséget is megmozgató kapcsolat kialakítása lett a cél. A 2003-as Moszkva tér projekt nagy része eleve kudarcra volt ítélve - az egyik faszobrot ellopták, a japán mintára megtervezett, pénzbedobásra működő pihenőhelyeket, az időkapszulákat a beköltöző hajléktalanok miatt le kellett zárni, az események és az utca népe feletti presszóban pedig (oh, magas művészet!) csakis a szakmát megmozgató szimpóziumot tartottak.
Testközelibb kommunikációra törekszik az a nyilvános, a Rákóczi téri metróépítkezés egyik préselt faforgács palánkjára installált kiállítás, melyen 14 művész és az 1000% csoport munkái láthatók. A vásárcsarnok bejáratától kb. másfél méterre magasodó kerítésen magára a térre, a nevére és ismert múltjára (a prostituált-"piacra"), illetve az építkezéssel járó zajra, piszokra asszociáló műveket láthatunk, de olyat is, amely kielégíti minden méretbeli járókelő elemi vágyát, hogy bekukucskálhasson a kerítésen belülre. Rajzokat, nyomatokat, óriási feliratokat (Vegyél levegőt; Lüktet és fáj), kisebb olajfestményeket, sőt egy üres kalitkát is - mindezt szándékoltan szegényes kivitelezésben. A művek nem az érinthetetlen művészet csodálatára, hanem interakcióra, belerajzolásra - Rákóczi portréja alatt már ott a javítás: nem király, hanem fejedelem -, vélemény nyilvánítására csábítanak, s létezésükkel deklarálják, hogy a művészet demokratikus, és igenis része lehet a mindennapi életnek. Nem különösebben provokatív, de szimpatikus kísérlet, ellentétben a Várfok és az OCTOGONart Galéria közösen jegyzett festészeti bemutatójával. A Várfok utca fáit körülvevő kordonokra helyezett üvegnyomatok (Csiszér Zsuzsi és Duliskovich Bazil nem azonos kvalitást képviselő festményeinek elegáns reprodukciói) valójában a galériák nagyméretű reklámjaiként szolgálnak. Továbbá ékesen bizonyítják azt az elitista felfogást, amely úgy van kint, hogy valójában bent maradt.
Dékei Kriszta
Pofátlan művészet. kArton Galéria és Múzeum - raktArt, Budapest, Alkotmány u. 18., november 14-ig
METRO 4 - Palánk kiállítás. A Rákóczi tér vásárcsarnok előtti oldala, december 31-ig
Galéria 19. - Szabadtéri kortárs művészeti kiállítás, Budapest, Várfok utca
