A Dorottya Galéria Utazás önmagunkba című kiállításának kurátora kurrens témát feldolgozó, a külsődleges jegyek (a testábrázolás) és a belső személyiség (az identitás) viszonyait és kérdéseit feszegető műalkotások mellékvizén indította el hajóját. A kiválasztott művészek útja így a test belsejébe vezet - a kérdés csupán az, hogy e búvárkodás során milyen mélyre hatolnak le az alkotók. A válaszok igen eltérőek. Van, akit csupán az utazás folyamata inspirál, mást a felszín által elrejtett testrészletek hoznak izgalomba, s végül láthatjuk azt is, hogy miként lehet mindez egy nagyon kemény és személyes önvizsgálat eszköze és hordozója.
Kovács Ivó magas szinten, biztos kézzel alkalmazza a virtuális valóságok létrehozására alkalmas számítógépes programokat - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a "polgári életben" háromdimenziós animációkat készít bábszínházak számára. A zárt színpadi tér hatása és az emberalakok marionettbábuként történő mozgatása a Re:vízió című, majd 10 perces videomunkáján is felismerhető, továbbá a szobrászi előképzettségből származó azon igény is, hogy az animációban feltűnő humanoidok minél plasztikusabbak legyenek. Univerzális vízióját egyfajta teremtéstörténetnek szánta, melyben - akárcsak a földi élet kialakulásában - a víz a központi szereplő. Tenger hullámzik, esőcseppek kopognak, vércseppek lökődnek ki valamilyen folyékony anyagba, alulról áramló, egészen fémszerű vízmolekulák tapadnak egymáshoz, melyekből - a Terminátor 2. alakjához hasonlóan - férfiak és nők teste áll össze. Az alakok végeláthatatlan rituális táncot járnak, felpattannak, megpördülnek, majd visszahullnak a négyzetrácsos színpadra, később iszonytató tömegben "szörfölnek" a hullámmozgást imitáló, meggörbülő síkon. Azáltal, hogy végül belezuhannak a hullámszakadékba, és a testükről lefoszlik, majd elillan a fehér burok, az animáció leginkább a halál lírai ábrázolásának vagy egy tudományos megállapítás transzcendenciába oltott illusztrációjának tűnik. Tény ugyanis, hogy megközelítőleg azonos (70 százalék) a tenger (beleértve az édesvizeket is) és szárazföld, valamint az emberi testben található víz és szilárd anyag aránya - ebben az olvasatban a testünk belsejében hullámzó/háborgó tenger mintegy visszatér az eredethez, és egyesül az élet körforgását irányító Egésszel. Kovács animációja mindezek mellett kissé hosszú, és sokszor inkább csak az érződik, hogy mekkora örömet jelentett számára egy-egy technikai részlet bravúros megoldása.
A képgrafikus Kőszeghy Csilla elsősorban a női mell belsejére fókuszál - az anatómiai metszetekben feltáruló szövetek, vérerek és nyirokmirigyek mellé női alkotóktól (Frida Kahlótól, Georgia O'Keeffe-től és Virgina Woolftól) származó idézeteket helyezett. A személytelen testrész ábrázolása és a mellből kibuggyanó igen személyes monológok ütköztetése kissé didaktikusnak tűnik (képzeljük el ugyanezt a férfi nemi szervvel - lakozhat-e benne a lélek?), akárcsak azok a fotók, melyeken a meztelen női test felszínére kitüremkednek a hímzett, stilizált belső szervek. Kőszeghy egyébként nem túl eredeti eszközhasználatával (hímzés), idézeteivel (feminista klasszikusok) és témájával (női test) mintha igényt támasztana arra, hogy részesüljön a nőművészeti diskurzus legitimáló erejéből. Igazi erőssége viszont mintha az akcionizmus lehetne. A város különböző közterein (telefonfülkében, bolti redőnyön, gépkocsilámpán, aszfalton, graffitin, ablakokon) elhelyezett, majd dokumentált, a mell belső érhálózatát magán viselő implantátumok igazi hatást akkor érhetnének el (például a mellrák elleni, leginkább a probléma létezését tudatosító "küzdelemben"), ha városszerte lehetne találkozni velük. Talán lendíthetnének a köztereket uraló, tárgyiasított nőkép megváltozásán.
Két év telt el Chilf Mária terápianaplóként is olvasható kiállítása óta (Brumival bármi megtörténhet). A túlélő kísérlete, hogy feldolgozza a felfoghatatlan, traumatikus valóságot, egyszerre volt bűntudattal, fájdalommal és szorongással terhelt, miközben nem nélkülözte az eltávolító, néhol humoros-gunyoros jeleneteket sem. A Dorottya Galéria egyik falát beterítő rajzinstalláció (Alkalmi horizont) központi figurája egy arctalan, saját testének kontúrjait rajzoló alak, amely körül akvarellek és különböző szövegek "hevernek". A megismerés és a megértés felé tartó belső utazás Chilf esetében kettős - egyszerre biológiai alászállás az emberi szervek, köztük az élet motorja, a szív felé, illetve metaforikus önboncolás. A test mellett lebegő, amputált, de élő végtagok, a két kézzel felszakított mellkas mögött méregzölden pulzáló szív személyes vallomás is, akárcsak a színes akvarellek játékosan komor jelenetei (szörnyeteg szelídítése, körbezárt árnyék átlépése, mosolygyakorlat). A kitárulkozás bátorságát egyfajta rezignált elfogadás kíséri - erről vall a banálisnak tűnő állítások kettősége (lassan felejtek, lassan tanulok), és a művekből hiányzó tragikus felhang. A művekből áradó érzékenység és reflexivitás, az organikus, belső tájjá transzponálódó formák és végtelen történetek nem csupán személyes vallomások, hanem archetipikus kiindulópontok is. Bárki számára megnyílhatnak, aki hajlandó alászállni abba a belső - feltörhetetlen kagylókba záródott magányokat őrző - tengerbe, ahová mélyen elásta titkait és traumáit. És még pszichológushoz sem kell elmennie.
Dorottya Galéria, Bp. V., Dorottya u. 8. Nyitva november 24-ig
