A párhuzamosság gyönyörködtet, nem beszélve a dolgok, események titokzatos együttállásáról, amihez még magyarázatot sem kell fűzni, csak egymás mellé rakjuk őket, és kész a csoda - kényelmes misztérium. András Sándor nemrég megjelent novelláskötetében nagy kedvvel teremt kapcsolatot olyan dolgok között, amelyek a hagyományos elbeszélői síkban nem állhatnának összefüggésben. Egy sajátos stílusban megalkotott írói-nyelvi közegben azonban ezek a dolgok összefonódhatnak egymással, ha a nyelvi szint és az epikai szint problémája többé-kevésbé azonos, lényegében egymás hatására jönnek létre. És akkor még nem is beszéltünk az elméleti lepke szárnysuhogásának világrengető hatásairól - pedig a történetekben nemegyszer előfordul a tudományosság efféle meseszerű ábrázolása. A kötet három ciklusában András Sándor az elbeszélői én, a nyelv és a nyelvi alany kialakulásának és működtetésének problémáiról igyekszik szólni úgy, hogy a felmerülő kérdéseket és bonyodalmakat történelmi eseményekkel és korokkal köti össze: így jutunk el a bábeli nyelvzavartól Jakob Böhmén és a közlekedőedényen át egészen a legmodernebb kor ideológiai, politikai és persze nyelvi hamisságaihoz.
Az első harmadban rövidebb prózákat találunk, melyeket együttesen leginkább az jellemez, hogy hőseik valamennyire tudatosan saját énjük behatárolásával és meghatározásával vannak elfoglalva. Úgy tűnik ugyanis, mintha a modern kor sekélyességében ahogy a nyelvi alany, úgy a valóságos alany is feloldódna, és a novellák tanúsága szerint mintha kizárólag a testiség megfigyelése és nyers ábrázolása tartaná őket még valamennyire ezen a világon. A létet tehát az ürítés és a közösülés ciklikussága határozza meg, ez ugyanis, ami valamennyire biztos, ami az ént létezővé teszi - a többi homályos és bizonytalan. Ezt a bizonytalanságot a szereplők maguk is érzik. A Napló című kispróza alapötlete, melyben a főhős belehátrál a tükörbe, majd eltűnik saját tükörképében, voltaképpen feloldódik saját maga képi megjelenítésében, jól érzékelteti a modern és a posztmodern próza alanyának identitásproblémáját, de maga a szöveg kidolgozása már rutinszerű és felületes. Ellenpélda viszont az Országúton című írás, melynek főszereplője egy hosszú gyalogút során szerelmének elvesztését próbálja tudomásul venni; a szöveg mondatai pedig pont olyan váratlan pontokon kapcsolódnak a másikhoz, veszik át a szót, a témát egymástól, ahogy csak egy felzaklatott elme gondolatai képesek; megszületnek, aztán elhalnak, egymásból bújnak ki, ahogy a fiú lépésről lépésre halad előre a kötélen lógó szobalány holtteste felé. András Sándor saját elbeszélői szerepkörét is részben ebben az írásban határozza meg: "A szobalány felakasztotta magát. Ez nem most történt. Mostanában nincsenek szobalányok. Én csak tudom, hiszen írom." A kötet későbbi írásaiban még előfordul egy motívum, ami az első szövegnek (A furgon) tulajdonképpen az alaptémája, a kasztrálás, a herék nélkül élő terméketlen férfiak figurája. Az alany létének bizonytalansága és a nyers testiség ezen a ponton találkozik - az elbeszélői én ebben a nyelvi közegben tulajdonképpen terméketlen, még akkor is, ha hatása és szabadsága végtelennek tűnik.
A második rész témamegjelölő írásában (Az Ever Est megmászása) Sztálin halálának és a Mount Everest meghódításának körülményeivel ismerkedhetünk meg, párhuzamosan, szakaszosan, megszakítva néha némi keleti filozófiai okítással. Ezek a szakaszok egyébként kissé el is nehezítik a szöveget, de nem ez az egyetlen probléma. Sztálin halálának tárgyilagos leírása, de maga az esemény misztikus síkra emelése nem lesz igazán titokzatos és rejtélyes András Sándor szövegében, sokkal inkább homályos és következetlen. A két hegymászó - Tenzing és Hillary - váltakozó, egymásba bonyolódó monológja azonban már sokkal jobban kapcsolódik az eddig említett írások témájához, problémafelvetéséhez. A dilemma azonban ez esetben sokkal inkább gyakorlati jellegű, egy adat csupán, de fontos adat, nevezetesen, hogy kettejük közül valójában ki is lépett először a csúcsra. De van-e köze ennek a ténynek ahhoz, hogy a két elbeszélő közül végül ki lesz a történet főhőse, vagy a nyelv fordít a helyzeten, és felülírja a fontossági sorrendet? Elárulom: felül. A középső szakasz másik két írása is létező történelmi személyiségekhez, eseményekhez kapcsolódik, és az adott kor filozófiai, nyelvi problémáival szembesíti hőseit. Az első írásban Thököly Imre, a másodikban Jakob Böhme vív kissé néha ezotériába áthajló nyelvi környezetben harcot saját tudatának korlátaival. "(Ú)gy emelkedik benne a személy, mint az éppen felfedezett közlekedőedényben a víz" - olvashatjuk Thökölyről, de kevés a hasonlóan eredeti mondat, melyben ilyen eredményesen sikerül öszszekapcsolni egymástól voltaképpen független, de a korban mégis összetartozó elemeket. A Jakob Böhme orángutánja című írásban a Böhme és a dzsungelből érkezett állat közötti párbeszéd valóban a nyelv születésének pillanatait tárná elénk, de mint ez általában a többi szövegre is jellemző, túl nagy a kontraszt a tudományosnak szánt, a narratív és a filozofáló szövegrészek között.
A túlságosan poétikus hangvételű és az esszészerű szakaszokat mintha nem fűzné össze semmilyen közös írói stílus - a vendégszövegek nem illeszkednek bele a rendszerbe, végig idegen alkatrészek maradnak. A kötetet záró három, hagyományosabbnak mondható novellában is leginkább a szövegképet (is) megtörő betoldások nehezítik a befogadást, melyek nagy része a történetet megszakító szerzői kommentár csupán; az írásról magáról szólnának, de a bármiféle írásjel nélkül betoldott dőlt betűs mondatok inkább csak idegesítő reklámblokként bontják meg az eseményeket.
A kötet akár évtizedekkel ezelőtt született novellái is aktuális és fontos problémákat vetnek föl, de a megfelelő kérdés megfogalmazása még a tudományban is csak az első lépés. A mai állásról kéne megtudnunk valamit ezekből az írásokból. Az mindenesetre aggasztó jel, hogy a már a Nap-keltében is avíttas kín- és kinn(padon) szójáték például itt még napirenden van.
Kalligram, 2007, 208 oldal, 1900 Ft
