Az Operaház idei évadjának első bemutatója alkalmasint a hiánypótlás jegyében fogant, hiszen Igor Stravinsky zenés színpadi műveinek hazánkban, fájdalom, alig-alig van előadási hagyománya. Úgyannyira, hogy egynéhány emlékezetes balettprodukciót nem számítva a legsikeresebb Stravinsky-előadásokat a múltban nem a pesti vagy a vidéki operatársulatok valamelyike, hanem éppenséggel az Állami Bábszínház vitte a közönség elé. A Tűzmadár, a Petruska, valamint A katona története (az első Bródy Vera, az utóbbiak Szőnyi Kató rendezésében) hajdanán számtalan fesztiválsikert és nemzetközi elismerést szerzett a magyar bábosoknak, s évtizedek múltán most mintha Vidnyánszky Attila is visszautalna a Stravinsky-művek - persze korántsem csak a hazai előadási hagyományhoz kapcsolható - bábszínházi allúzióira. Ilyesformán az estét megnyitó A róka kesztyűs bábokkal veszi kezdetét, hogy utóbb az egyfelvonásos műfaji megjelölésének szellemében valódi burleszkké alakuljon. Ireg-forog a háztáji cselekmény, a kottatartó mögül éneklő szólisták be-betérnek a kuplerájként üzemelő tyúkólba, a vásári játék pedig időről időre morális példázatnak tetteti magát. A címszereplő komát végül leöli a Kos és a Kandúr, a Kakaska megszabadul fogságából, ám mindebben már az ördög keze is benne van, nem csoda hát, hogy a színpadról a nézőtérig levonuló kórus kifütyüli és megdobálja az elegáns és fekete esernyőkkel védekező szólistákat. A néző agyában néha felködlik egy-egy utalás, s már-már kihüvelyezne valamely célzást a baromfiudvar lázas sertepertéjéből, de hiába, az elszabadult rendezői ötletelés végeredményben kínos és zavarba ejtő hatást kelt. Noha a szólisták jól adják: Gulyás Dénes harsány buffo-tenor, Tóth János ismét remek színésznek bizonyul, Rácz Istvánt pedig hitvány alávalóság lenne nem dicsérni. Ugyancsak megnyerőek a baromfiudvart benépesítő fiatal musical szakos növendékek, s ezúttal Alekszandr Belozub díszlet- és jelmeztervezői működése is a helyén van. Ízlésének élénk, olykor bizony (például legutóbb a Mesterdalnokokban) csiricsáré jellege itt, saját körében helytáll magáért, s ha néhányan el is húzzák a szájukat a háttérfüggöny Chagall-reprói láttán, az összhatás korántsem kellemetlen.
A szünet nélküli előadás gyorsan, bár a legkevésbé sem zökkenőmentesen vált át a Mavra című, hazánkban eleddig nem kultivált vígoperára. A rendezői koncepció szerint a baromfiudvar megismerése után betekintést nyerhetünk a házba, ahol is Parasa és Vaszilij huszár románcával párhuzamosan az elhunyt öreg szakácsné elsiratása zajlik. A Vidnyánszky által forszírozott ördögmotívum láthatóan befullad, s ehelyett élvezhetjük Wiedemann Bernadett elementáris Szomszédasszonyát, Belozub vásárinál vásáribb jelmezeit, valamint annak pikantériáját, hogy egy gyakorló fideszes képviselő transzvesztitaként lép a színpadra.
Az opera buffa végeztével, újabb, ha lehet, még zavarba ejtőbb átvezetést követően a színpadra áttelepített, s az est egészén remekül teljesítő Kovács János nekivág a produkció legismertebb művének. A katona történetében kiteljesedik a példázatosság, s végre ismét funkciót nyer az ördög, hogy az ismert történetben immár félreérthetetlen módon rólunk szóljon a játék. Vidnyánszky ötletei ezúttal is roppant elegyesek, jóllehet néhányuk (így például a színpad közepére hajigált töméntelen fémpénz epizódja) valóban elgondolkodásra késztet. A néhai Huszonötödik Színház kollektív előadásai juthatnak eszünkbe, ahogy a közös főszerepet eljátszó musical szakos fiatalok hol egymást váltják a mesés moralia cselekményében, hol pedig kórusként (a la Lenin-oratórium) kiáltják ki a szentenciákat. (Bakos-Kiss Gábornak és Horváth Andornak mindazonáltal még így is kijár a személyre szóló dicséret a szép dikcióért, illetve az intenzív színpadi jelenlétért.) A lecsupaszított térben az ördög hol hétköznapi sátánként, hol lángvörös jelmezű, meredt farkú varázsmesebeli pokolfajzatként tűnik elénk, s mi hiába várjuk az obligát palacsintasütőjével színre lépő, szabadító Vitéz Lászlót.
A restség köztudomásúlag az ördög párnája, s tán ez az oka annak, hogy Vidnyánszky e művet is keresztül-kasul rendezte, s még az utolsó utáni pillanatra is kiötlött egy fordulatot. A Katonát az Ördög kezéből kiragadó Menyasszony mentőakciója első látásra hamisítatlan destruktív rendezői ötletnek tűnik, s még a taps első pillanataira is szerez némi kis bosszankodnivalót a közönségnek. A végtaps szolid, az elismerésbe érezhetően jó adag idegenkedés és tartózkodás is vegyül, ám a felében-harmadában sikerült produkció mégsem haszon nélkül való.
Az ördögbe is, dehogy!
Magyar Állami Operaház - Thália Színház, október 26.
