subject: Ezzel a címmel jelent meg szeptemberben a Trafó új kulturális magazinja, illetve - a fõszerk. Grecsó Krisztián bámulatosan semmitmondó beköszöntõje szerint - kulturális divatlapja. A célkitûzés, valószínûleg, átfedi a Szabadegyetemét: tegyünk lépéseket a kortárs mûvészet felé, avassuk és hozzuk be a közönséget - ez rendben is volna, ezt szolgálja a rövid Trisha Brown-interjú vagy az újcirkusz-mûfaj körüljárása. Viszont hogy jön ide a kúrás metafizikája, a Tisza cipõ vagy a fõnök-beosztott viszonyrendszer? Valahogy nem érezni az összhangot a megszokottan igényes programszervezés és -füzet és e között az összehordott cikkhalmaz között. És ezt a hiányt a gondosan összeválogatott, megbízható (azaz hozzáértõ embereket fedõ) húzónevek sem enyhítik, mert hát egy lapot meg is kell szerkeszteni. A szövegek leginkább negatív stílusbravúrokban gazdagok, ráadásul hemzsegnek az idegesítõ elütésektõl és egyeztetési hibáktól (pedig nem kérnék sokat, csak az alanyhoz kellene illeszteni az állítmányt), és ez utóbbi alól gyakorlatilag semelyik szerzõ (és fordító) írása sem kivétel (félreértés ne essék, ez nem az õ hibájuk). "A szerk." látványosan egyetlenegyszer avatkozik közbe, a Kazincbarcikáról szóló szövegben, amikor is megmagyarázza a genius locit - de hogy miért pont ott, és miért pont ezt? A jelenség csak azért érthetetlen, mert közben a többi szerzõ (is) meglehetõsen "elitistán" fogalmaz, esetenként teljes mondatok mellé magyar fordítás kívánkozna. Javaslom, hogy a következõ szám NAGY tesztje az idegen szavakról szóljon, amihez a szerkesztõknek nem is kell mást tenniük, mint (végre) átolvasni ezt az 59 oldalt. Csak kiindulópontul: van itt diszkrepancia, intenzivitás (sic!), globalizált szcenárió, sõt a mozdulatok kiméráinak szemantizálásáról is szó esik. Kíváncsi lennék az eredményre.
Egyelõre a lap egyetlen szerencséje, hogy ingyenes. De azért várunk, hátha beváltja a fõszerk. a zengzetes ígéretet: "Beszélünk, de mondunk is valamit."
Molnár Zsófi
**
Dimmu Borgir "Itt volt az ördög, tudtátok?" - szólítja meg a Dimmu Borgir-koncert után a ruhatárnál várakozókat egy amúgy (már amennyire a fekete-fehérre mázolt arc alól az megállapítható) józannak tûnõ leányka. Nos, ez nekünk nem tûnt fel, meg hát a tény amúgy sem harmonizál a koncert kezdetének enyhén szólva is színpadias, papos-tömjénfüstös ceremóniájával. Persze az ördögûzés meg magával a zenekarral és a késõbbiekben kivetített bibliaégetõs-sátánista szertartásos kisfilmekkel nem harmonizált - hamar feladjuk tehát, hogy kiigazodjunk a norvég extrém black metal banda kimeríthetetlen szimbólumtárának rejtelmein, és figyelünk inkább a zenére.
Az elsõ pár szám alatt azt várjuk, hogy finomítsanak egy kicsit a hangzáson, a legjobb koncerteken is megesik ugyanis, hogy nem klappol minden rögtön. Aztán még néhány szám, és rájövünk, hogy hiába várunk, a szintetizátor és a dobok is halkan fognak szólni, ez van, ezt kell szeretni. Nem megy - a dobokkal kapcsolatban amúgy is kritikusabbak vagyunk, mert nem elég, hogy pár éve már nem a világ egyik leggyorsabb és szerény véleményünk szerint legjobb ütõse, Nick Barker ül a fél szobát betöltõ dobcucc mögött, a koncerten még csak nem is az õt felváltó Hellhamer, a Mayhem legendája dobol (õ per pillanat törött kézzel ül otthon). És bár a beugró Tony Laureano sem épp a dzsesszes témák híve, itteni teljesítménye alapján akár a nevét is elfelejthetnénk.
A dalok egybefolynak, nincs bennük erõ, nincs igazi lendület - ezt bizonyítja, hogy idõvel a tömeg is felhagy a pogóval, és csak a legjobb számok (mint a Puritania vagy a Mourning Palace) alatt kezd újra némi mozgásba. Mindez talán tökéletes élmény lett volna, ha háttérzeneként hallgatjuk, egyik kezünkben egy szendviccsel, a másikban a napi újsággal - és még attól sem kellett volna félni, hogy kiveri belõle az egyik acélsodrony inges ugráló rocker. De egy koncerttõl többet várunk. Sokkal.
Kovács Bálint
Petõfi Csarnok, október 17.
** és fél
Apocalyptica: Worlds Collide Több mint tíz év telt el az Apocalyptica elsõ lemezének kiadása óta - azon még csak Metallica-feldolgozások voltak, olyanból meg tizenkettõ egy tucat, gondolhatnánk. Olyan zenekarból viszont a világon csak egy van, amely (torzított) csellón, instrumentálisan játssza a metált. Pláne olyan jól, ahogy a három (néha négy) finn teszi - nem csoda, hogy hamar megjött számukra a világhír.
Aztán 2003-ban a Reflections címû zseniális lemezzel el is érték pályájuk (legalábbis zenei értelemben vett) csúcsát - ezt a szintet azóta nem sikerült hozniuk. A siker azonban továbbra is egyre nõ, nagy valószínûséggel azért, mert az elsõ pár bátortalan, de körülrajongott kísérlet után már egyre gyakoribb a vendégénekesek meghívása; mostani lemezükön már csak minden második szám instrumentális. Én azonban már a múltkori, egyébként igen jó, Apocalyptica címû lemez hallgatását is a kettes számnál kezdtem, lévén az elsõ egy vendégénekessel erõsen legyengített tétel. Szívem szerint az új lemezen is ugyanígy átugratnám az énekes számokat, ám akkor alig maradna egy kislemeznyi nóta a korongon. Az énekesek teljesítménye ugyanis finoman szólva is vitatható - hangfekvésük trendi fiú-/csajbandákat idéz, még a Rammstein vokalistája is épp csak annyira ereszti ki a hangját, hogy legfeljebb a Rammstein-rajongók elégedettek vele, a többieket meg lassan álomba ringatja -, ráadásul ezekben a számokban legtöbbször nem vagy alig hallatszik a cselló, amitõl pedig, ugye, egyedi lenne az északi rockerek zenéje.
- kb -
Az Apocalyptica november 7-én a PetõÞ Csarnokban lép fel
Sony BMG, 2007
*** és fél
A lánc A törékeny fehér hölgyemény egy szál pendelyben, rövid láncon kuporodik a robusztus afroamerikai lábainál, de azért menjünk csak biztosra: "Everything is hotter down south". A fifikásra kreált poszterrõl sugárzik a magas páratartalom, az alig elfojtott perverzióval vegyített, fullasztó hõ. A dolgozattal sincs ez másként, az elsõre B-mozinak látszó darabról hamar kiderül, hogy a Tarantino- Rodriguez kettõs vagy Elie Roth szerencsére épp máshol forgatott. Akár lehetne a nyakörvezett Jet Li legutóbbi ámokfutásának továbbgondolása vagy a Katrina sokkjából épülgetõ mocsárvidéken rögzített Fûrész 4 is, de mázlink van! A magából kivetkõzött nimfomán (Christina Ricci) a mélyhitû exbárdalnok földmûveshez (Samuel L. Jackson) kerül, pontosabban annak fûtõtestéhez (másra úgysem használják) köttetik. A beteges kéjvágy és mozgásszabadság eme korlátozása a helyi Keraban mûve, kinek az evidens és ismétlõdõ kísértések ellenére határozott szándéka a túlfûtött gyermek lelkének és elméjének végleges purgálása. Ismereteink alapján az efféle helyzetek arrafelé pont fordítva szoktak történni. SLJ testhezálló szerepben virgonckodik, délvidéken felejtett ördögûzõként az elmúlt években szabadságolt talentuma is megvillan néha. A lánc kétségkívüli erénye, hogy nem merészkedik a faji villongások ingoványos melegágyának közelébe, így szimplicitásában megmarad annak a feszültségtõl átjárt, fülledt atmoszférájú verejtékezésnek, ami maga a bluesmuzsikával hajtott delejes megváltás.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
****
Sudden Birds (Hirtelen madarak) címû, 2002-ben készült koreográfiájának felújítását mutatta be Budapesten Yasmeen Godder. Az izraeli-amerikai koreográfus több darabja is látható volt már a Trafóban az elmúlt években; színházasabb és táncosabb verziók, politikusak, a nemi szerepekre koncentrálók. A közös bennük, hogy a táncnyelvük letisztult, és kínzóan következetes. A Hitchcockot idézõ darabban pontosan ez a lecsupaszított mozdulatrendszer játssza a fõszerepet. Nincsen történet, megszûnt a tér, az idõ, fehér színpadon, fekete ruhákban, díszlet nélkül játszik négy nõ, valami pszichót, de hogy mit, azt mindenki csak a saját életére vonatkoztatva találhatja ki. Négy karakter, nõi testbe zárva - egyikük valami egészen különös élmény, androgünszerû - folyamatosan viszonyul egymáshoz, mozdulatokkal, gesztusokkal, arcmimikával, mindig a másik kettõn keresztül, és ettõl lesz nagyon feszült meg szövevényes az egyórás elõadás. Ha tíz perccel tovább tartana, már komolyan üres formai bravúr volna az egész. Lehet, hogy a nõi lények tényleg madarak, mert nekem, bár csak éppen az elõadás végén hangzottak el szavak - stilizált stáblista formájában -, úgy tûnt, mintha folyamatos volna a nyelvi zûrzavar. Néha csehovi szomorúság uralkodott, máskor egy komplett lélektani krimi tört elõ a színpadon, pedig nem változtak a mozdulatok. A színpad szélén elektromos cselló (Karni Postel) szolgáltatta a zenét és a zörejeket élõben, hogy a kísérteties atmoszféra tökéletesebb legyen.
Godder, aki a modern tánc gyökereivel is szakított, ismét meggyõzött arról, hogy a színház már nem az, aminek látszik, és hogy a táncmûvészetben is tetten érhetõ az evolúció. Pont ott láthattam mindezt, ahol nem sokkal elõtte a vele egy városban (New York) alkotó, negyven évvel korábban a kortárs tánc konvencióit ugyanígy helybenhagyó Trisha Brown ma már talán iskolásnak tûnõ koreográfiáit mutatták be.
- sisso -
Trafó, október 16.
****
Keith Jarrett szép zongoraestet adott. Mûsorát gondosan felépítette, az elsõ félidõben szigorúbb, a másodikban valamivel oldottabb rendben követték egymást a mûvek. Mert ezúttal az elsõ hangtól az utolsóig komponált, vagy legalábbis komponáltnak ható darabokat hallhattunk. S ha a dzsessz lényege az improvizáció, akkor most nem dzsesszkoncerten voltunk, hanem egy elõadóesten, ahol az esetlegességek csak akkora súllyal estek a latba, mint egy klasszikus zenei hangversenyen. Ebbõl adódik, hogy itt elsõdlegesen a zongorázás minõségérõl kell beszélnünk. Ez a recenzens számára is érzékelhetõ volt, holott maguk a kompozíciók nem voltak olyan ismerõsek, mint egy Beethoven vagy Chopin mûveibõl összeállított esten. Szögezzük le tehát, hogy Jarrett elképesztõen szépen zongorázik, hogy virtuózan-e, az másodlagos. Különösen a "lassú tételekben" kaptuk tõle a legnagyobbak billentéskultúráját idézõ megoldásokat. Mindkét mûsorrészt testkontrollgyakorlatokkal kezdte, Scarlattiba oltott Szimanowsky-darabokkal, hogy figyelmeztessen, harmóniareflexei nem a dzsesszkonziban csiszolódtak zsigerivé. Leguánnyelvvé változott karokkal nyaldosta végig a klaviatúrát, így preludizált a gyönyörû adagióhoz. A mûsorlogikából adódott, hogy ritmusetûdbõl is kettõt játszott. Nem etûdös pedantériával, de ezeknél a daraboknál csak a koncertterem alapjai álltak betonosabb pilléreken. Most már teljesen világos volt, hogy Jarrett harmóniavilága erõsen kontrapunktikus indíttatású, volt tehát értelme végigjátszani a legnagyobb kontrapunktista improvizatõr (Bach) prelúdiumait és fúgáit. Egyetlen alkalommal derült ki, hogy Jarrett melléütött (dzsesszzongoristánál a melléütés strukturálisan kizárt), akkor, amikor a szólamvezetés logikájából következõ akkord helyett egy másik szólalt meg. E "hiba" azonban a kompozíció létét tárta fel, csak hálásak lehetünk érte. A ráadások elõtt egy Messiaen hommage vitte fel az estét a csúcsra.
Molnár Szabolcs
MûPa, október 18.
*****
FRIED ISTVÁN: ÍRÓ ESÕKÖPENYBEN Egész bizonyos, hogy a hetvenen felül is alkotó tudós könyve az "immár túlzás nélkül tetemesnek mondható" Márai-szakirodalom megkerülhetetlen darabja lesz. Nem pályakép, mint ez a borítón - gondolom, a kiadó marketingötleteként - olvasható, hanem egymással összefüggõ, nagyszerû (esszé)tanulmányok sora, amik azonban mindig a "nehezen áttekinthetõ" életmû egészére vannak tekintettel. Ezt maguk a választott témák involválják, például: "Az önértelmezés változatai"-nak, "Az önelemzés változatai"-nak feltérképezése. Ez az életmû "jórészt föloldatlan ellentmondásokkal" van tele - a kötet egyik nagy erénye, hogy ezeket, így Márai Monarchia-képében vagy a freudizmushoz való viszonyában nem elmosni, hanem épp feltárni, értelmezni akarja.
A legkiemelkedõbb írás a Máraira aggatott, hol megbélyegzésnek, hol dicséretnek szánt jelzõnek, a "polgárinak" a jogosságát vizsgálja egész bravúrosan. Polgári író? A polgárság írója? - kérdi provokatívan a cím. A fejezet nem utasítja el, de fenntartással kezeli a jelzõt - és elsõsorban tartalmat ad neki, gondosan rekonstruálva Márai változó polgárrajzát és polgártudatát. Egy helyütt az elemzés líraivá válása mutatja, hogy Friedet mélyen érintették a Sértõdöttek egyik alakjának mondatai: "Az embert csak a stílus mentheti meg..., az a stílus, amelynek az erkölcsi magatartás ad zengést és tartalmat. Stiliszta vagyok!É"
Az már a szerkesztõ dolga lett volna, hogy kijavítsa az elírást: az idézet ugyanis a Jelvény és jelentésbõl való. Meg még egy-két mondatot, így azt, amiben az alany és az állítmány nincs egyeztetve (83.). Ez fontosabb (stilárisan), mint pályaképnek nevezni egy pompás tanulmánygyûjteményt.
- d. magyari -
Helikon Kiadó, 2007, 248 oldal, 3490 Ft
****(szerkesztési hanyagságok miatt)
War Az FBI új toborzófilmje japán koncepcióautókon, basszusdömpinges zenei betéteken és vérrel mázolt márványon keresztül invitál a kaliforniai csillogásba, ahol mindenkibõl akcióhõs válhat, ha van egy bõrdzsekije és egy fogpiszkálója.
Jason Statham egy tõle ugyancsak távol álló szerepet alakít: módszereiben elvadult, a határokat feszegetõ, pengeéles nyelvû magánéleti romhalmazt játszik, aki nem megy el fia kosármeccsére, pedig megígérte. Ilyen az FBI-ügynök élete. Jet Li színészi játékát a rendezõ jelentõsen megnehezítette azzal, hogy a karakter több plasztikai mûtéten esett át, amire rámentek az arcidegei, így mimikai zsenialitásával ezúttal sajna nem tudott elõrukkolni az ázsiai akcióbálvány.
A történet elsõ 90 perce nem okoz meglepetést: Jet Li magányos és hidegvérû figurája beépül az egymással rivalizáló triád- és jakuzabandákba, melyeket aztán rejtélyes motivációja folytán egymásnak ugraszt. Statham, a törvény morálisan ellentmondásos képviselõje rájön, hogy az új játékos az, aki három éve végzett hõn szeretett társával, ezért bosszút forral. A botrányos történet ellenére az utolsó tíz perc mindenkinek ajánlott.
A film plakátjára nem az eredetiség hiánya miatt került 18-as karika. Jackie Chan filmjei nyernének hasonló jelleget, ha a színész harcmûvészeti tudását történetesen nem a létráról fotelbe ugrásra használná, hanem gyilkolásra. Aki tehát véres szalaggal átkötött intenzív akciócsokit szeretne fogyasztani, töltelékként autós üldözésekkel, motoros jakuzákkal, káromkodással és erõszakos szexszel, az megtalálta a filmjét még a Fûrész 4 érkezése elõtt.
- solymár -
Az SPI bemutatója
**
