"Szarul szól, de itt így megy ez" - harsogja Lukács a Tankcsapda tizenkettedik lemezének második számában, és valóban: ma, amikor alulbútorozott garzonlakásokban, egyetlen netbookkal felszerelkezve is korrektül döngető anyagokat lehetséges készíteni, az ország legsikeresebb rockzenekara ismét beérte egy dinamikátlan, a produkciót semmilyen módon nem támogató megszólalással.
Ám a Rockmafia Debrecen esetében persze nem a hangzás jelenti a kulcsproblémát. A Tankcsapda több szempontból is nehezített pályán mozog. Először is, azt a néhány akkordos, olykor nem különösebben fifikás metálba hajló punk-rock and roll keveréket, amit a zenekar játszik, még a műfaj legnagyobb globális sztárjainak sem volt könnyű a rácsodálkozás felszabadította extraenergiáktól feszülő első néhány lemez után frissen tartania. A Ramones és a Motörhead is kiadott gyenge albumokat, a műfajt revitalizáló skandinávok pedig idővel egytől egyig elérdektelenedtek. Másfelől a Tankcsapda a maga műfajában szokatlanul szövegcentrikus zenekar, vagyis a jó dalok érdekében nem csak az alapvetően egyáltalán nem újszerű zene frissességének illúzióját kell megteremtenie, hanem lemezről lemezre számos olyan sort is, amely egyszerre tud frappáns és jelentéses lenni.
Ennek a két követelménynek a mai Tankcsapda nagyon ritkán tesz egyidejűleg eleget. Noha a mindkét fronton elszenvedett kudarcra kevés a példa (ilyen a legborzalmasabb öngyújtós Edda-lírákat idéző Lejárt lemez), az is pont elég csüggesztő, ha az egyik láb bicsaklik ki. Hiába rokonszenves például a Pokol a mennyből motörheades alapja, ha a rockzenét éltető szöveg kimerítően esetlen, míg a Hatalom nélküli rendet komikusan kapkodós lumpenpunkbetéttel sikerül alaposan hazavágni - és így tovább. Akárhogy forgatjuk, telitalálatnak egyedül a hörgéssel feldobott Számolj vissza mutatja magát a Rockmafián - ezen a vérbeli sokadik lemezen.
Tankcsapda Music, 2012
