Fotó: Sióréti Gábor
Magyar Narancs: A rajongók és az újságírók kedvelt hobbija korszakokra osztani egy zenekar működését. Te meg tudnád különböztetni a Tankcsapda éráit?
Lukács László: A Tankcsapda számomra mindig is az állandóságot jelentette, tudniillik, hogy gitározom, énekelek, leírom a gondolataimat, felmegyek egy színpadra, teli torokból üvöltök a mikrofonba, buli után iszom a söröket, és befűzöm a helyi csajokat - ha ilyen szempontból nézem a dolgot, akkor semmi változás nem történt. De nyilván minden zenekarnak fel lehet állítani különböző korszakait; én három ilyet tudnék mondani. Az első korszak az első tíz év volt a Mennyország Tourist megjelenésével bezárólag. Azok voltak a zenekar tinédzserévei, akkor tanultuk meg mindenféle szempontból a zenecsinálást. Tudnod kell, hogy a Tankcsapda világéletében önjáró zenekar volt, nem állt mögöttünk senki, aki megmondta volna, mit kell csinálnunk; ha voltak is lemezkiadók, azok leginkább a gyártásért, terjesztésért, forgalmazásért, pénzügyekért voltak felelősek. A művészeti munkát mindig mi végeztük, és mindig úgy, ahogy mi szerettük volna, nem engedtük, hogy bárki is beleszóljon. 2000 elején kezdődött az új korszak; ha úgy tetszik, az elsőt nevezhetjük félamatőr, ezt meg félprofi korszaknak: akkor félig amatőrök voltunk, de félig már profik, most meg félig már profik vagyunk, de félig még mindig amatőrök. És ha nagyon akarok egy harmadik korszakot, az mindenképpen Sidi érkezésével kezdődött, alig egy éve.
MN: A te életedre hatással volt, hogy már jó ideje rengetegen ismernek?
LL: Á, dehogy. Ugyanolyan átlagember vagyok, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy a hivatásom nem átlagos: kétségtelenül több cukrász, cipész vagy pék van az országban, mint rockénekes. Ettől függetlenül ugyanabba az ABC-be járok reggel tejért meg kenyérért, mint bárki az utcámból, nincsenek testőreink, nem kell attól félnünk, hogy az utcán szálanként tépik ki a hajunkat és viszik el ereklyének. Magyarországon nincsenek sztárok. Magyarországon népszerű emberek vannak, vagy ismertek, vagy hírhedtek, vagy ezeknek különböző kombinációi, de olyan sztárok nincsenek, akiket valamiféle érinthetetlenség, megközelíthetetlenség övezne.
MN: Az elmúlt jó húsz évben egyetlen másik magyar zenekar sem ért el arra a szintre, ahová ti. Sikerülhetne ez másnak is, vagy egyetlen ilyen pozíció van az országban, és azt egyelőre ti töltitek be?
LL: Elméletileg nekünk sem kellett volna ide elérnünk. Ha lett volna egy gép, amibe annak idején bedobáltad volna az összetevőket, hogy primitív zene, elég egyszerű, nem túl bonyolult lelkű srácok, akik ráadásul vidékiek, és eszükben sincs Pestre költözni, köpködnek és káromkodnak a színpadon, néha pedig összeverekszenek - és beírtad volna, hogy mennyi esély van arra, hogy huszonvalahány év múlva ők lesznek az ország legnépszerűbb rockzenekara, biztosan kidobta volna, hogy 0,97 ezrelék. És ha nekünk sem kellett volna elvileg idáig jutnunk, de mégis így lett, akkor ez bárkivel megtörténhet. Egy dolog biztos: nagyon sokat változott azóta a világ. Amikor megalakultunk 89-ben, anyukáméknál, ahol laktam, még kábeles telefonunk sem volt, nemhogy internet meg mp3. Abban a korszakban más volt a tempó, a gondolkodásmód; manapság, ha egy zenekar tíz éve működik, egész másfajta kihívásokkal kell szembesülnie. Nem feltétlenül volt könnyebb nekünk vagy nehezebb nekik, csak más. Nem tudom, eljön-e az a kor, amikor valaki a helyünkre tud lépni; azt se gondolta volna senki húsz éve, hogy majd pont egy kutyaütő debreceni horda fogja betölteni azt a helyet, ami anno a Beatricéé, a P. Mobilé, a Hobóé, a Korálé vagy a Karthagóé volt.
MN: Huszonhárom év alatt adtatok, gondolom, 800-900 koncertet...
LL: Többet, valahol 1100 és 1200 között van a szám.
MN: Azért van szükség olyan különleges helyekre, mint most a lemezmegjelenéskor egy benzinkút parkolója, vagy pár éve az Alexandra teteje vagy a Hungaroring, hogy ne váljon számotokra rutinná a koncertezés?
LL: Figyelj, csak azért, hogy a megszokott napi rutinból kiessünk, nem fogunk a Lánchíd budai hídfőjének szélső pillérjétől öt méterre belógó faplatón zenélni. Inkább azért vannak szokatlan helyszínek, mert az adott eseményre - például egy DVD- vagy lemezmegjelenésre - szeretnénk nagyobb figyelmet irányítani. Ezt egyébként szívesen is csináljuk, mert a százszor látottakhoz képest valóban egy csomó olyan új technikai kihívással szembesülünk, amitől izgalmassá válik, hogy hogyan lehet ezeken a helyeken a szó legjobb értelmében vett rockkoncertet csinálni. De még egyszer mondom, közel sem az az oka, hogy kurvára unnánk az egészet, és így próbáljuk magunkat feldobni; hanem azt gondoltuk, megéri olyan eseményeket szervezni, amikről beszélhetnek az emberek. És látod, évek teltek el a tetős koncert óta, és még mindig erről beszélünk, pedig ott csak kétszázan voltak jelen, nem húszezren.
MN: Nem is válik egy-egy szám, amit már több százszor eljátszottatok, rutinossá, unalmassá a számotokra?
LL: Valóban van olyan, hogy rogyásig játszottunk már egy-egy számot, de a közönség szereti hallgatni - és persze mi is szeretjük, noha nyilván nem attól áll fel leginkább a cerkám, ha például a Mennyország Touristot játsszuk egy koncerten. Ezért aztán mi időnként szándékosan ellene pisilünk a szembeszélnek, és nem játsszuk el ezeket a dalokat. A Tankcsapdának hál' istennek elég sok népszerű dala van ahhoz, hogy az adott koncert közönségének várható jellege szerint alakíthassuk a koncertműsort. Egy pár száz fős közönségben, ahová tudjuk, hogy elsősorban a kemény mag jön el egy jót pogózni és sörrel locsolni egymást, nem gáz, ha nem hangzik el a Mennyország Tourist, de augusztus 19-én a százhalombattai városi napon muszáj eljátszanunk, mert van egy csomó ember, aki csak ezt ismeri. És ez jól is van így.
MN: A Tankcsapda huszonhárom éve alatt hoztál bármi olyan döntést, amit megbántál?
LL: Egyáltalán nem, semmit. Eléggé fatalista vagyok; azt gondolom, egyik dolog úgy folyik át a másikba, ahogyan annak lennie kell, és ez még akkor is igaz, ha időnként helytelen vagy nem mindenkinek egyformán jó döntést hozol. De olyan döntést soha nem hoztam a Tankcsapdában, amit akár csak egy fikarcnyit is megbántam volna.
MN: Mi olyan hozadéka volt, mondjuk, a Mennyország Tourist remixei elkészítésének - melyek miatt fennállásotok óta talán a legtöbbet támadtak benneteket -, ami előrevitte a zenekart?
LL: Két szempontból volt hasznos, hogy elkészültek ezek a remixek. Egyrészt, mert így már tudjuk, hogy miért nem csinálunk ilyet soha többet - ezt is meg kellett tapasztalni. Amikor a kiadó felvetette ezt az ötletet, azt mondtuk, hogy oké, csináltassák meg a mixeket, és ha kész van, mutassák meg, és eldöntjük, mi lesz a sorsuk. Így is történt. Meghallgattuk, és azt mondtuk, hogy ha valamire jók, akkor használják őket arra, de ez nem Tankcsapda. Éppen ezért kikötöttük, hogy kereskedelmi forgalomba soha nem kerülhetnek, nem akarunk ezért az emberektől pénzt kérni. Ez még abban a korszakban volt, amikor egy lemezből el lehetett adni 25-30 ezret, de egy maxiból is vagy 15 ezret, úgyhogy a kiadó totál kész volt ettől: hülyék vagyunk, ebben kurva sok pénz van. Viszont az igaz, hogy ezekkel a mixekkel sikerült eljuttatnunk a dalt, a refrént, a dallamot vagy egyáltalán a zenekar nevét olyan emberekhez is, akik egyébként véletlenül sem hallgatnának rockzenét vagy Tankcsapdát.
MN: Az elmúlt pár évben csak Cseresznye kiválása utalt bármiféle krízisre - ezenkívül mikkel kellett még szembenéznetek?
LL: Az utóbbi négy-öt évben kizárólag és egyértelműen csak a Cseresznye kiválása körüli időszakot lehet valóban nehéznek nevezni. Az előtte lévő hónapokban számomra ennek a folyamatnak a megértése, felfogása volt nehéz, az utána következő időszakban pedig az, hogy hogyan tudom ennek a hozadékát helyre tenni magamban. De őszintén szólva - és ezzel nem akarom megbántani sem őt, sem az őt kedvelőket - nekem ez az egész váltás sokkal könnyebben ment, mint gondoltam volna. Ez valahol talán szomorú is.
MN: A kiválásról azóta sem jött ki tőletek más közlemény, mint a hivatalos, pár mondatos tájékoztatás.
LL: Egyrészt, amit elmondtunk, tényleg fedte a valóságot: nem kamu duma volt az, hogy Cserkóból úgymond "kiszerettem", hogy elromlott vagy gyakorlatilag megszűnt a vele való kapcsolatom. Másrészt, hogy ezt jobban érzékeltethessük az emberekkel, ahhoz bele kellett volna menni olyan részletekbe, amikbe nem akarunk, mert ez nem a Mónika Show. Azért nem foglalkoztunk ezzel azóta sem, mert pár héttel később már ott is volt Sidi, és onnantól csak azzal foglalkoztunk, amivel egy rockzenekarnak kell.
MN: Debrecen a jobboldali politika fontos bázisa; nem próbálta a városvezetés a kormányváltás óta a "zászlójára tűzni" a Tankcsapdát?
LL: Ha most azt mondanám, hogy igen, vagy azt, hogy nem, már az is egyfajta politizálás lenne. Mindenesetre nemcsak a jobb-, de a baloldal is megtalált minket már korábban. Mivel a zenekar soha nem foglalkozott a napi politikával, az ilyen megkereséseket a kellő udvariasság és a kellő intelligencia mellett kellő határozottsággal szoktuk kezelni.
MN: A napi politikával nem foglalkoztok, de társadalmi kérdésekkel minden lemezen. Sok dalszövegedből valamiféle globalizáció- vagy kapitalizmusellenesség olvasható ki.
LL: Akarva-akaratlanul felbukkannak a dalszövegekben azok a folyamatok, amelyek körülöttem zajlanak, hiszen egy művészt - és ezt nagyon sok idézőjelben értsd, mert nem tartom magam valami hatalmas nagy művésznek - a világra való reflektálás motiválja. Ha engem foglalkoztatnak olyan gondolatok, mint például a globalizáció és esetleg ennek az árnyoldalai, ez óhatatlanul megjelenik a dalszövegekben is - ha valaki ilyesmit vél kihallani belőlük, az nem véletlen. Igyekszem ezeket nem demagóg módon megfogalmazni, bár vannak, akik szerint ez az igyekezetem sikertelen. Egyébként nem vagyok globalizáció- vagy politika- vagy bármiellenes, egyszerűen csak azt szeretném, ha a dolgok jobban működnének. Meggyőződésem és hitem, hogy nekem az a dolgom, hogy a világot a saját eszközeimmel egészítsem ki, vagy ha úgy tetszik, tegyem jobbá.
MN: Gyakran megjelenik a szövegeidben valami, ami "figyel rád", "beszél hozzád", egy "mindent összetartó energia" - de úgy érzem, nem az egyházak Istenéről beszélsz.
LL: Nem vagyok vallásos abban az értelemben, hogy nem járok templomba, és nem vagyok szervezett vallási felekezet tagja, de azt gondolom, aki a Tankcsapda-szövegeket a felületesnél jobban ismeri, annak nem mondok újdonságot azzal, hogy hiszek Istenben. Azt, hogy ezt magamban hogyan definiálom, azért nem szeretném ennél jobban túlragozni, mert amit ezzel kapcsolatban el akarok mondani, az benne van a dalszövegekben.
MN: Minden lemezen van egy-két szám a rock and rollról, bulizásról, szexről, piáról - huszonhárom év után még úgy érzed, meg tudsz fogalmazni új dolgokat ebben a témában?
LL: A szex, a szerelem mindig is érdekelte az embereket életkortól és korszaktól függetlenül - hogy lehet-e ebben újat mondani, abban hadd maradjon meg az én úgynevezett művészi szabadságom. Ha belőlem kibukik, hogy hogyan ittam meg egy rahedli piát, és hogyan húztam meg az összes csajt a környéken, akkor igenis fogok erről énekelni ezentúl is, és leszarom, hogy pár ember szerint ehhez már "túl idős" lennék. Ha elkezdenék úgy gondolkodni, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálnom, abban hol a faszomba' lenne a rock and roll? A rock and roll pont arról szól, hogy nekem ez tetszik, és aki akar, jöjjön velem, akinek meg nem tetszik, az nyalja ki a seggem.
MN: Fejlesztetted valaha professzionálisan a dalszövegírói módszereidet, foglalkoztál tudatosan a rímszerkezettel?
LL: Hát, őszintén szólva, sosem voltam egy nagy irodalmár. Amikor a dalszövegek születnek, soha nem azon gondolkozom, hogy, mondjuk, a rímpárok milyenek legyenek. Nem, nincs ebben tudatosság: ha eszembe jut egy gondolat, azt igyekszem olyan formába önteni, ahogyan a legjobban passzol az adott ritmushoz, zenéhez. De hangsúlyozom, hogy én dalszövegíró vagyok, nem pedig költő.
A Rockmafia Debrecen kritikája itt olvasható. A Tankcsapda december 22-én lép fel a Sportarénában.
