Zene

Vaskos kötetet tarthat kezében az olvasó, elvégre Churchill történeti összefoglalója még ebben a formában is majd ezeroldalas. Hát ha még azt is tudjuk, hogy ez "csupán" az eredetileg az ötvenes évek végén négy kötetben megjelent (bizonyos részeiben viszont még 1939-ben, Churchill nagy történelmi belépõje elõtt íródott) mû kevesebb mint kétharmadát tartalmazza, ámulatunk egyre nõ.

Az utóbbi idõben többen is elgondolkodtak azon, hogy miért nincs Magyarországon képregénykultúra (A képregény esélyei, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.; Kubiszyn Viktor: Állókép-birodalom, Beszélõ, 2004/11.; Csordás Lajos: Kísérletek a magyar képregény feltámasztására, Népszabadság, 2004. november 27.). Erre a napokban megjelenik két, szokatlanul igényes kivitelû album két, korábban teljesen ismeretlen kiadótól.

Míg nézi az ember, lassú elõadásnak érzi a Zsótér Sándor rendezte (és Tandori Dezsõ fordította) Kleist-tragédiát a Nemzeti Színház stúdiójában. Csak utána, a kinek-kinek másképp, immáron a színházon kívül töltött "második felvonás" alatt esik le: valójában nagy trapp az egész, melynek során a rendezõ elülteti a fejekben-lelkekben az "elsõ felvonás" taposóaknáit, amelyek mind a végiggondolás közben robbannak.

Van egy jelenet Jirí Menzel Szigorúan ellenõrzött vonatok címû filmjében. Egy jelenet, amit mindenki ismer. Egy jelenet, amire az is emlékszik, aki nem látta a filmet. Igen, az a bélyegzõs. Amikor Tapicska (Hubicka) forgalmista a szolgálatkész gyakornoklány fenekét pecsételi tele az állomás összes stemplijével...

Gyûlölik és imádják, rettegik és istenítik. Legyen bár hangszeres elõadói, zeneszerzõi, hangverseny-szerkesztõi vagy éppen zenekar-szervezõi, -vezetõi munka, közömbösen senki nem mehet el a tevékenysége mellett.

Jeff Buckley halála (1997, Memphis) óta megfigyelhetõ egy határozott irányú fokuszálás a zenebarátok körében. Vajon keveredik-e még elénk olyan fiatal dalszerzõ-trubadúr, aki a Grace alkotójához mérhetõ, ha csak megközelítõleg is? Hát, nem tudom. Az ilyesféle méricskélésbõl nem szokás jól kijönni, de annyit azért kijelenthetek: az egyáltalán szóba hozható kevesek közül az én szívemhez Rufus Wainwright áll a legközelebb.

A romániai cigányzenének eddig két nemzetközi befutója volt, a Taraf de Haidouks és a Fanfare Ciocarlia. Együtt szorgoskodik mindkettõben két-három nemzedék, és amilyen könnyedén folyatják össze a maguk különbözõ hagyományait, abban is sok a rokonság, az egyiket egy belga, a másikat egy német ügynökség emelte ki a semmibõl, és folytathatnánk még - de aki a párhuzamok mentén halad, az most alighanem rossz úton jár.

Éppen egy év telt el azóta, hogy a Mediawave Fesztivál és a Fonó összehozta a tenorszaxofonos David Murrayt a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Banddel közös felvételeket készíteni, majd azokból olyan koncertet csapni, amibõl koncertlemez és koncertfilm készülhet.

lemez Pluto: Oda se neki, itt a Pluto! A Sex Pistols híres debütáló lemezének címét kölcsönvevõ CD alighanem az év vége egyik legizgalmasabb újdonsága az alternatív könnyûzenei piacon, bár ezt most még csak a kicsiny törzsközönség és néhány szakmabeli tudja. A mûfajhoz mérten is szerény PR-ral bíró Pluto a frontember, Nemes András dalainak köszönhetõen remek példáját mutatja annak, hogy az alternatív zenekarok körében megszokott zavaros lírának a Balaton után is van világos alternatívája.

Van, amikor a legtöbbet a legkevesebb szóval kellene leírni, valahogy így: mindenki nézze meg a Médeiát a Katona József Színházban! Legalább egyszer, de inkább kétszer.

1964-ben járunk, a kalandfilm mûfaja fénykorát éli, Párizs utcáin fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai megoldásokkal tüntetõ Citro‘n DS-ek, Simcák, Renault 8-asok tülekednek, Jean Marais legszebb férfikorába lépett, a fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai sajátosságokkal tüntetõ Myléne Demongeot a legszebb nõ, ha akarom, megszületett a francia válasz a James Bondra (Dr. No - 1962).

Ha valakirõl vastag könyv jelenik meg, elsõ ránézésre nem feltétlenül látjuk, monográfia vagy életrajz. Matthew Boyden kötete külsõben a monográfiához áll közelebb: a nagyalakú könyvhöz gazdag jegyzetapparátus és névmutató társul. Ennek ellenére nem nevezhetõ szakmonográfiának: ugyan Strauss minden jelentõsebb mûvérõl szó esik, de témája sokkal inkább Strauss, az ember.

A Bellcrash két belfasti zenebolond, Mark Bell és Paul McMahon alkotta duó. Négy éve dolgoznak együtt, s korábbi, Coalition címû EP-jüket követõ elsõ albumukat - immár nem is nagyon csodálható módon - egy osztrák kiadónál adták ki. Mark és Paul közös munkáját persze nagymértékben segíti, hogy zenei érdeklõdésük is azonos: dzsessz, funk, soul, house és latin groove-ok lüktetnek az agyukban, s a Suzume Park tizenkét zenedarabja tökéletesen tükrözi is érdeklõdésüket.

Kezdjük az elején. Egy audiocédé van a meghajtóban, és miután megnyomjuk a play gombot, hangokat hallunk a fejhallgatón keresztül. Azért a fejhallgatón, hogy a környezetünket ne károsítsuk. Igaz, autóban is hallgathatnánk, de úgy nehéz cikket írni.