Könyv: Tisztázás? (Matthew Boyden: Richard Strauss)

  • Mesterházi Gábor
  • 2005.01.06 00:00

Zene

Ha valakirõl vastag könyv jelenik meg, elsõ ránézésre nem feltétlenül látjuk, monográfia vagy életrajz. Matthew Boyden kötete külsõben a monográfiához áll közelebb: a nagyalakú könyvhöz gazdag jegyzetapparátus és névmutató társul. Ennek ellenére nem nevezhetõ szakmonográfiának: ugyan Strauss minden jelentõsebb mûvérõl szó esik, de témája sokkal inkább Strauss, az ember.

Itt kezdõdnek a nehézségek. Adott egy zeneszerzõ, akinek hoszszú élete (1864-1949) a német kultúra és történelem megannyi fejezetét öleli át. És van egy életrajz-író, aki ezt az embert nem szereti. Boyden Strauss-életrajzának vezérmotívuma, hogy elénk tár egy moral insanityt, egy önzõ, pénzéhes, érzéketlen, a hatalomhoz dörgölõzõ, elvtelen és antiszemita nyárspolgárt, aki mellesleg kora legjelentõsebb német zeneszerzõje.

Mindez így igaz. Csak akkor minek az ötszáz oldal? Ezt negyedekkora terjedelemben is elég lenne bizonyítani. De mintha Boyden megpróbálná megváltoztatni, tisztázni, de legalábbis megérteni Strausst, sikertelenül. Strauss nem változik, a tisztázáshoz viszont nem jók a premisszák - mindenekelõtt a mûfaj. Írhatott volna kismonográfiát "Richard Strauss és az antiszemitizmus" vagy "Strauss és a hatalom" címmel, hagyva a Rózsalovagot a fenébe, ám ehhez alaposabb történelmi háttérkutatás, a korszak(ok) politikai, filozófiai, társadalmi és kultúrtörténeti bemutatása sem maradhatott volna el. Így kapunk mindenbõl egy kicsit, a Rózsalovagról is pár bekezdést, Wagner antiszemi-tizmusáról is húszat-harmincat - a tisztázás szándéka nélkül.

A kötet másként érdekes. Érdekes a Strauss-recepció szempont-jából, Boyden ugyanis sok mindent nagyon egyedi módon lát Strauss zenéjében. Az életmûbõl a talán legtöbbet játszott és legnagyobb hatású szimfonikus költeményeket a "futottak még" kategóriájába sorolja, tizedannyit foglalkozik velük, mint a (talán méltán) elfelejtett Tûzínség címû operával. Másrészt "mandinerbõl" rácáfol arra, hogy a Rózsalovag visszalépés lenne: tudniillik már a Salomét, Elektrát se tekinti "odalépésnek", a Rózsalovagot ellenben a posztmodern meg nem értett korai elõfutáraként értelmezi. És érdekes az is, hogy meglepõen magasra értékeli az Arabellát annak ellenére, hogy Hitler is ezt kedvelte legjobban. De nem is érdemes az egész életpályát átfogó könyvet írnia annak, akinek nincs új mondani-valója. Csak míg a korai operák és az egészen kései Strauss-mûvek kapcsán e mondanivaló világos, a könyv nagyobb részében több szó esik Strauss nem zenei életpályájáról - és Boyden itt bizony ideologikussá válik, és ítélkezik. Ennek esik áldozatul pl. a Till Eulenspiegel, melyet Boyden nem akar szeretni, hogy beilleszthesse Strauss-képébe.

Boyden sajátos módon csúsztat. Elõször olvashatunk arról, hogy Wagner milyen csúnyán antiszemita volt. Majd egy fejezettel késõbb a német antiszemitizmus történetéhez kapunk hátteret. De mi már addigra haragszunk Wagnerre, és nem biztos, hogy észrevesszük, hogy az új fejezet az elõzõ magyarázataként olvasandó. És maszatolás az is, ahogy olykor összemossa a kortársak és az utókor értékelését, legyen szó akár zenérõl, akár politikáról. Vitatható, ahogy Strauss magánéleti motivációit elemzi, pl. házasságáról megállapítja, hogy Straussnak egyszerûen szüksége volt Paulinéra. Csakhogy ez a két ember fantasztikusan érti egymást, holott Paulinét senki más nem érti a világon, se akkor, se a következõ ötven-egynéhány évben. Nem lehet, hogy ez a két ember egyszerûen szerette egymást?

Strauss egyébként hallgatag ember volt, keveset nyilatkozott magáról. Az életrajzírónak tehát nincs könnyû dolga. Maradnak a dokumentált tények. A legizgalmasabb fejezetek természetesen azok, amelyek a hitleri Németországról szólnak, Strauss meglehetõsen kétes szerepérõl.

Strauss szinte bármikor hajlandó eljátszani a jó fiú szerepét, beugrani elüldözött vagy lemondatott karmesterek (Bruno Walter, Erich Kleiber, Fritz Busch vagy Wilhelm Furtwängler) helyére. Hátborzongató, ahogy az egyre üldözöttebb Stefan Zweiggel megmarad a munkakapcsolata, miközben többször tudomására hozza, hogy nemhogy semmit se fog tenni megmentéséért, de egy kicsit egyet is ért az üldözésével... Érdekes melléktanulsága a könyvnek, hányféle viselkedésminta vázoltatik fel benne; ezek alapján simán felmenthetjük a mindvégig etikusan viselkedõ Furtwänglert, és megállapíthatjuk, hogy Karajan, Böhm, de mindenekelõtt Clemens Krauss még gyalázatosabban szerepelt, mint Richard Strauss.

Ám az õ megértéséhez is tudnunk kell, mennyire nem törõdik a külvilággal. Önzõ, anyagias. Immorális? Azt hiszem, egyszerûen amorális. Nem érzi a dolgok súlyát, a megölt embereket nem siratja, csak a lebombázott városokat, operaházakat, de ugyanígy megtagadja, hogy a háború vége felé német sebesülteket szállásoljanak el nála. Természetesnek veszi, hogy megtarthatja a hatalmas villát, miközben mások infernális állapotokra kényszerülnek, akkor is, mikor a szövetségeseket utasítja vissza, eredményesen (ami nem kevéssé mulatságos).

Ha fel akarnám menteni, homo aestheticusnak nevezném. De tartok tõle, Richard Strauss egész egyszerûen buta volt. Goethét és Nietzschét ismerte, ám ettõl nem vált értelmiségivé. És ez a nagy tanulság, mellyel láthatólag Boyden se tud mit kezdeni. Be vagyunk ugyanis ágyazva a romantikus szemléletbe (abba, melyet pl. a Hõsi élet képvisel a zeneszerzõ életmûvében), ahol a költõk, filozófusok, mûvészek lángoszlopként világítanak népük és az emberiség elõtt, ahol a történelem jókból és rosszakból áll. Richard Straussnak eszébe se jut, hogy lángoszlop lehetne. A zeneszerzést munkának, pénzkeresetnek tartja. 't Wagnerben a fagottszólam vezetése ér-dekli - a halálos ágyán is. És talán ezért bocsátok meg Straussnak (Karajannak, Clemens Kraussnak vagy a náci pártba 1943-ban belépõ Schwarzkopfnak). Zenészek voltak, de nem értelmiségiek.

Végül néhány szó a kiadásról. A könyvhöz jegyzet és névmutató társul, ami nagyon jó, de hiányzik egy rövid Strauss-életrajz, dátumokkal (ha már), és jól jönne egy mûjegyzék is. A tizenhat fénykép (döntõen az antipatikus zeneszerzõt mutatják meg) a kötet közepén kap helyet, megtalálni nehéz, holott a szöveg is hivatkozik az egyikre (mintegy 200 oldallal elõrébb). Beszélnünk kell Borbás Mária fordításáról. Az alapvetõen olvasmányos szövegben bántó hibák éktelenkednek. A névmások használata gyakran értelemzavaró (pl. "Siegfried Engelbert Humperdinck növendéke volt Bayreuthban, aki rendszeres asszisztensként mûködött közre az ünnepi játékokon"), a jelzõi értelemben használt, hátravetett határozók tömkelegérõl nem is beszélve ("Strauss problémái Schönberggel jellemzik a Második Bécsi Iskola iránti érzéseit", vagy "a bázeli Nationalzeitung szellõztetni kezdte Strauss meggazdagodását a Harmadik Birodalomban"). Stravinsky mûve nyilván nyomdahibából Marva, de ha lett volna szaklektor, kijavította volna a g-moll G-jét kicsire. Nem tudom, az eredetiben stimmeltek-e a lábjegyzetek a 12. fejezetben - valahol kimaradt egy hivatkozás, ettõl eggyel elcsúsznak a számok (holott Boyden lábjegyzetei sokszor kimondottan informatívak).

Mesterházi Gábor

Európa Könyvkiadó, 2004, 576 oldal, 3800 Ft

Neked ajánljuk