A lényeg ugyanis a másságban keresendõ, annak pedig megvan a maga földrajzi meghatározottsága: a Bukarest közeli Taraf de Haidouks a Kárpátoktól délre jellemzõ vonós zenekaroknak, a moldovai Fanfare Ciocarlia pedig az északon honos rezesbandáknak a "szinonimája".
És most itt van harmadiknak a Mahala Rai Banda, ugyanannak a belga expedíciónak a felfedezettjeként; benne két-három nemzedék, megannyi befolyás, egyik-másik tagja jól ismert a Haidouks-körbõl, aztán vannak köztük, akik Moldovából valók. Immár a nyugati ismertség is kipipálható, ami pedig a muzsikájukat illeti, az a déli vonós- és az északi rezesbandák dolgainak a keveréke. Szóval úgy is hallgatható, mintha a Haidouks és a Ciocarlia "egyszerre" szólna, de úgy is - és én inkább ezt tanácsolnám -, mintha egy harmadik, egy eddig ismeretlen, ám nem kevésbé autentikus romániai nyelvjárásra bukkantunk volna. Mert ahogyan a tuba-szaxofon-klarinét-trombita együtt él a hegedûvel-harmonikával-dobbal-cimbalommal-bõgõvel, abban semmi csináltság, semmi "poén" nincsen, az valahogy úgy revelatív, hogy közben teljesen hétköznapi. És rendkívül szórakoztató. Nincsenek rosszabb és nincsenek jobb számok, a Mahala (a roma gettók neve) bemutatkozása mindvégig üdítõ buli. Egy kis eredeti zene, egy kis megdolgozott Balkán, egy kis tradicionális és egy kis lopkovic, ahogy azt arrafelé szokás és kell. Aki nagyon fülel, még a katonai indulókból is elcsíphet pár taktust, de ez megint csak oké, ezek a derék rezesek katonazenészként szolgáltak az elõzõ rendszerben.
Úgyhogy öt darab vörös csillag, az a legkevesebb. Elvégre a Mahala Rai Banda azoknak is tuti lehet, akik még odavannak a Haidouksért meg/vagy a Ciocarliáért, és azoknak is, akik esetleg unják már kicsit.
Marton László Távolodó
Crammed Discs, 2004
