Kétségtelenül elismerésre méltó a szerkesztés-rövidítés sokszor kínos feladatát magára vállaló történész, Christopher Lee munkája, ám persze a húzások számos kérdést is felvetnek. Lee már az elõszóban bevallja, hogy az egykötetes összefoglaló kedvéért törölte az amerikai függetlenségi háborúról, illetve az amerikai polgárháborúról szóló részeket - különösen annak tükrében tûnik érdekesnek e döntés, hogy tudjuk: finoman fogalmazva nem e két esemény alapozta meg a mából nézve hagyományosan jónak tûnõ brit-amerikai viszonyt. (Alighanem a húzások áldozatául eshetett a kevéssé ismert 1812-14-es amerikai-brit háború leírása is, amelyben a britek alapos leckét adtak a fiatal köztársaságnak: többek között bevették és felégették a fõvárost, Washingtont is.) Pedig maga Churchill nem fukarkodott a fájdalmas konfliktusok, véres polgárháborúk, irtó hadjáratok, genocídiumok leírásával - amit persze amúgy aligha tehetett volna meg az igazság jelentõs sérelme nélkül. Mégsem ez adja könyve velejét: Churchill elsõsorban bizonyos intézmények, egy sajátos civilizáció s egy különleges politikusi típus (nem mellesleg: a sajátja) kialakulásáról ír - mûvében lazán átfogva vagy kétezer évet. Ez persze
gigászi feladat,
hiszen lehet bár Churchill könyve bármennyire brit, még pontosabban Anglia-központú, nem tehette meg, hogy ne írjon a kelta-brit elõzményekrõl, a germán, a normann inváziókról, s utóbb az írek, skótok, walesiek és persze a gyarmatok: Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, noch dazu, India és a már említett, eredetileg tizenhárom gyarmat históriájáról. Churchillt az óhatatlanul bekövetkezõ konfliktusok leírása mellett leginkább az foglalkoztatja, milyen körülmények, erõk, politikai aktorok formálták az angolul beszélõ népeket és alkotmányos rendszereiket olyanná, amilyennek a XX. században megismertük õket; miként diadalmaskodott a joguralom; hogyan tört utat a hatalmi ágak szétválasztása és a népképviseleti rendszer; hogyan alakult a pártok és pártvezérek históriája; s hogyan formálódott a kormányfõ, a prime minister sajátos tisztsége, amelyet maga Churchill két ízben, összesen kilenc éven keresztül tölthetett be, mielõtt könyve elsõ kiadása megjelent volna.
Churchill mûve, bár bevallottan nem a szaktörténészekkel próbált konkurálni, mégis több, mint egy híres történelmi személyiség sajátos hobbijának terméke. A szerzõ hatalmas kutatómunka, számtalan, gondosan feldolgozott történeti alapmû elolvasása és a szaktörténészekkel folytatott szakadatlan konzultációk nyomán írta meg könyvét - amelyet amúgy vagy tucatszor alaposan át is dolgozott, mielõtt a nyomdagép alá került volna. Az eredmény egy remekül megírt (ez Somogyi Pál László helyenként kicsit döcögõs fordítása ellenére is lejön a magyar olvasó számára), sajátos, mégis jól értelmezhetõ, szubjektív értékítéletekkel gazdagon átszõtt, ám a (maga korában, fél évszázada még érvényesnek és objektívnek számító) történeti tényeket maximálisan tiszteletben tartó mû született. Fölösleges e könyv kapcsán arról értekezni, mennyivel módosították történelmi tudásunkat az azóta született szakmunkák, mondjuk a Rózsák háborújáról, az angol társadalomtörténet sajátosságairól vagy akár az angol-búr háborúról - a történettudományban nincsenek lezárt kérdések, s az új generációk akár egész másképpen is összerakhatják a sokszor töredékes forrásokból kapott mozaikdarabkákat, s az eredmény óhatatlanul egy másik puzzle, az adott kor vagy társadalmi folyamat radikálisan másfajta képe lesz. Churchillt ezen változások, ha megéri õket, aligha döbbenthették volna meg - egy dolog viszont kétségtelenül megkülönbözteti a sokszor szkeptikusabb utódoktól: annak tudatában alkotta meg mûvét, hogy végsõ soron sikeres államok és egy életrevaló civilizáció történetét írja meg, ahol az intézmények és eszmék fejlõdése a sokszor hosszan elnyúló és módfelett
véres közjátékok
ellenére is szakadatlan. Bár törekszik az objektivitásra és arra, hogy az ábrázolt (általában tömören és frappánsan jellemzett) személyiségeket elválassza a rájuk tapasztott, sokszor karikaturisztikus, elnagyolt, túlzó képtõl (példa erre a III. Richárdról szóló fejezet), személyes rokonszenveit sem rejti véka alá: megveti a zsarnok uralkodókat, államférfiakat, amiért oktalanul ontottak vért, vétettek a törvényesség ellen és korlátozták alattvalóikat a maguk korában már érvényesnek tekintett jogaik gyakorlásában. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról sem, hogy sokszor a bûnök, hibák és balfogások közepette is alakult az intézményrendszer, formálódott a brit (fõképp angol) mentalitás, mely késõbb diadalra segítette a birodalmat. Churchill bevallottan és nyíltan a maga sajátosan konzervatív (pontosabban konzervatívan liberális) elvei szempontjából nézi a múltat, választja ki hõseit és ellenérzése tárgyait. Sorolhatnánk vég nélkül: a szerzõ az anglikán egyház (a High Church) rendíthetetlen híve, ebbõl a szempontból üdvözli a reformáció Angliában diadalra jutott mérsékletes formáját, nem rejti véka alá viszont ellenérzéseit a túlzó protestánsok (akiknek az õ leírásában szinte a jakobinus vagy a bolsevik erényterrort elõlegezõ fanatizmusából születik Cromwell zsarnoksága) meg a máglyával viszavágó pápisták iránt. Nem gyõzi persze fájdalmát kifejezni a vallási különbségbõl származtatott, sokszor kölcsönös vérengzéssé fajuló angol-ír ellentét felett, de azért az írekrõl szóló leírásai sem nélkülöznek némi idegenkedést: az írek ezek szerint babonás katolikusok, akiknek a fejében nyilván összekeveredik a pápaimádat és a manóhit. Mindazonáltal hõsei mégis azok, akik kiálltak a protestáns disszenterek, majd a katolikusok utóbb bekövetkezõ emancipációja mellett. Mélységesen tiszteli az állam (és ezalatt a továbbiakban értsük Nagy-Britanniát) azon vezetõit, akik hozzájárultak a joguralom kiteljesedéséhez, a parlamentarizmus kibontakozásához és - a birodalom dicsõségéhez. Ezen a ponton válik Churchill nyilvánvalóan (és nacionalista alapon) elfogulttá, elvégre a százéves háborútól a XVIII. századi dinasztikus (s már szó szerint világ-) háborúkig, a Napóleon elleni küzdelmektõl a megújuló brit gyarmati terjeszkedésig nyíltan a hazai imperialista szemléletet érvényesíti: Churchill, ha lelkesedése elragadja, szinte már jingóvá változik (így hívták több mint száz éve azon brit vulgárpatriótákat, akik alig várták, hogy a délután utcára került lapból értesülhessenek a birodalom aznapra rendelt sikereirõl). De legyenek bármennyire erõsek patrióta érzelmei, mégsem tagadja el a birodalom vezetõinek, tisztviselõinek bûneit, legyen szó a szolgasorba taszított írek (white slaves) Amerikába való deportálásáról, a nagy írországi éhínségrõl vagy az angol-búr háború koncentrációs táborairól - jut eszünkbe: maga Churchill is itt kezdte pályafutását, haditudósítóként. Összefoglalóan elmondhatjuk: egy nagy ember jelentõs mûvét vehetjük kézbe, mely elfogultságai mellett is remek olvasmány a fordulatokban és tanulságokban gazdag brit történelem, no és a Churchill gondolkodása iránt mélyebben érdeklõdõ közönség számára.
Barotányi Zoltán
Európa Könyvkiadó, 2004, 956 oldal, 4800 Ft
