Koncert: Hangvarázs (Kocsis Zoltán szólóestje)

szerző
- té.pé -
publikálva
2005/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gyûlölik és imádják, rettegik és istenítik. Legyen bár hangszeres elõadói, zeneszerzõi, hangverseny-szerkesztõi vagy éppen zenekar-szervezõi, -vezetõi munka, közömbösen senki nem mehet el a tevékenysége mellett.

S bár versenymûvek szólistájaként Kocsist aránylag gyakran hallhatjuk, szólóhangversenyt az elmúlt években meglehetõsen keveset adott. Így aztán nem csoda, ha kedd este nemcsak az elfogult rajongók, hanem a szkeptikusok is megjelentek a Zeneakadémia - ennél jóval kisebb létszámú publikumra tervezett - Nagytermében. S ha ez utóbbiakat Mozart C-dúr szonátájának (K. 330) kicsit talán száraz elõadása nem is feltétlenül gyõzte meg, a mûsor további része minden kétséget eloszlatott afelõl, hogy Kocsis Zoltán egyike a ma élõ legnagyobb zongoramûvészeknek. S míg az 1784-es datálású három szonátából álló ciklus elsõ darabjának interpretációja

a szokásostól eltérõ

tempóival (egy árnyalattal lassúbb elsõ és hihetetlen gyors zárótétellel), briliáns díszítéseivel és "látványos" piano-forte játékával lepte meg a csilláron is lógó közönséget, addig a "törökindulós" A-dúr (K. 331) fenekestül forgatta fel a Mozart-játékról kialakult szépelgõ és kissé unalmas közfelfogást. A 6/8-os, Andante grazioso nyitótételt olyan ritmikai szabadsággal, a sóhajmotívumok lelassításával, visszatartásával, dinamikai sokszínûségével szólaltatta meg, mely kiemelte a zenei folyam természetességét, és minden pillanatban a felfedezés örömét, az újdonság varázsát nyújtotta. Kocsis Mozart-interpretációja a tudatos és a spontán zenélés legszerencsésebb elegye.

Mindig nagy kérdés, hogy visszaadható-e egy szál billentyûs hangszeren egy szimfonikus nagyzenekar hangzása. A válasz többnyire határozott nem. Liszt, illetve Kocsis Trisztán-átirata sem elsõsorban az orkeszter hangzásának imitálására törekszik, hanem a transzcendens szerelem - Wagner szavaival "a reményen és tétovázáson, panaszon és kívánságon, mámoron és kínlódáson át" a katarzisig, majd "a szív lehanyatlásáig" terjedõ út - ábrázolására. Az Elõjáték és Izolda szerelmi halála elõadásának a technikai nehézségeken is túlmutató problémája a kétrészes anyag megformálása. Csak nagyon pontos beosztással és az értelem vezérelte érzelem elõrelátó tervezésével oldható meg a két csúcspont felépítése. Kocsis zongorázásának fantasztikuma éppen abban áll, hogy úgy tudja leütni a kezdõ hangokat, úgy tudja vezetni hosszú ütemeken át a szólamokat, hogy egyszerûen nem lehet nem hallani a képzeletbeli vonósok crescendóját. S miközben érzi az ember a nagyon is tudatos architektúrát, a bõre mégiscsak a "spontán" gyönyörtõl lúdbõrös.

A beteljesületlen szerelem motívumával kötöttünk át a hangverseny második részére. Wagner után alig ötven évvel Bartók is kottapapíron rögzítette a maga szerelmi tragédiáját. A téma ugyanaz, csak a kifejezésmód változott. Ám ha jobban megnézzük, kiderül, hogy nem is olyan sokat. A Két elégia (op. 8/b, BB 49) elõképe nyilvánvalóan a Trisztán és Izolda, melyre Bartók nemcsak a motívumok megidézésével, hanem a kéttételes mû gesztikulációjával,

romantikus kitöréseivel,

kromatikus dallamosságával is egyértelmûen utal. Kocsis a nyolcvanas években kialakított egyfajta Bartók-interpretációt, melyet azóta sokat árnyalt, de lényegét tekintve sohasem tért el tõle. Bartók mûveinek akkori tolmácsolása ma is hatással van a magyar pianisták több generációjára. De míg húsz éve az ütõhangszeres jellegû zongorázást preferálta, addig mára nagyobb hangsúlyt kapnak a korai mûvekben fellelhetõ késõ romantikus, következésképpen lágyabb, oldottabb, puhább megoldások. Ez az elégia a mélységes fájdalomról, a tragédiáról, a szerelem remény-telenségérõl és valami furcsa módon az élet szépségérõl mesélt.

Egy csöppnyi levegõvétel. Sajnos nem szó szerint - pedig ugyancsak ránk fért volna a fullasztó oxigénhiányban -, hanem lelkileg. Ennyit engedett a mûsorszerkesztõ Kocsis Zoltán a közönségnek. S ez a kis pihenõ Debussy Suite bergamasque-ja volt, mely megmutatta a fiatal Bartóknak a straussi posztromantika utáni másik stiláris kapaszko-dóját. A négy, kicsit archaizáló, kicsit széplelkû, érzelmes tétel frissen, könnyedén, gyakran impresszionista zsongásba bújva repített vissza néhány évtizedet. Kocsis áttetszõ, idõnként légies elõadása az itt és most, a fülünk hallatára megszületõ kompozíció érzetét keltette.

Továbbra sem kímélve magát, a hangverseny befejezéseként újra a modern zongorajáték - a dús harmóniák és fürge ujjak - aranykorát idézte meg Schumann Novellettenjének négy darabjával. Pregnáns ritmikával, hihetetlen vitalitással, izzó szenvedéllyel, változatlan virtuozitással és gyakorlatilag tökéletesen. Szólóhangversenyek szinte kötelezõ tartozéka a cirkuszi izgalom. Bírják-e még az elõadó ujjai gyorsasággal? Odaér-e idõben egy-egy futam után a kezdõhangra? Milyen gyorsan és mennyire tisztán képes abszolválni az oktávmeneteket? Kocsis koncertjén ezek a kérdések nem merülnek fel. Egyszerûen értelmüket veszítik. Csak a zene van. A folyamatos, kétórás katarzis. S aki nem hiszi, hogy a valódi mûvészet jobbá teheti az embereket, azt szívesen befizetném legalább havonta egyszer egy ilyen terápiára. A monumentális hangvarázs végére aztán még egy Chopin-mazurka is járt ráadásnak. Csak úgy, desszertnek. Jól kezdõdik ez az év.

- té.pé -

Zeneakadémia, 2005. január 4.

szerző
- té.pé -
publikálva
2005/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...