A Bellcrash két belfasti zenebolond, Mark Bell és Paul McMahon alkotta duó. Négy éve dolgoznak együtt, s korábbi, Coalition címû EP-jüket követõ elsõ albumukat - immár nem is nagyon csodálható módon - egy osztrák kiadónál adták ki. Mark és Paul közös munkáját persze nagymértékben segíti, hogy zenei érdeklõdésük is azonos: dzsessz, funk, soul, house és latin groove-ok lüktetnek az agyukban, s a Suzume Park tizenkét zenedarabja tökéletesen tükrözi is érdeklõdésüket. A nyitószám, az Open Minded tökéletes funkydarab, mintha csak a kora hetvenes évek valamely fekete gengszterfilmjének soundtrackjérõl nyúlták volna. A Losing Gamble finom négynegyedes alapon lüktet - hibátlan érzékkel összemintázott hangszerszólók, szétvokóderezett ének, precíz perkusszív betétek: ideális táncolni való darab. A Going To The Ground könnyedén feldobott latin beütésû dzsessz-funk, a Full Of Music ehhez még hozzátesz némi nõi vokálos hangmintát és ellenállhatatlan basszusalapot. A Com Pus Sui rövid dzsessz-rap intermezzója után a Des Etoiles egy könnyed és lassú easy mûdarab, sok-sok, kissé Morriconét idézõ szájharmonikával - igazi reggeli lejövõs zene, olyan, akár egy Leone-klasszikus fináléja. A White Jazz címe is tökéletesen árulkodik a tartalomról - valahol a hatvanas évek elején járunk, s véletlenül megint filmzenét hallunk -, mondjuk egy korai Polanski-filmbõl. A Flute and Mouth-ban azután jön a kötelezõ bossaritmika és persze sok-sok fuvola - ez úgyszólván elengedhetetlen ahhoz, hogy végeredményként tökéletesen táncolható mûdarabot nyerjünk. Az eddigiekbõl is sejthetõ, hogy a Suzume Park, ha nem is kizárólag, de azért zömmel és leg-inkább aktív mozgással befogad-ható album - ebbéli meggyõzõdésünket a továbbiak sem igen cáfolják. A Coalition afro/brazil ritmikába csomagolt 4/4-es dzsessz-funk tánczene, a Conman ehhez képest elsõ megközelítésre szinte visszafogott, diszkrét darab - egészen addig, míg be nem indul az igazi, lépkedõs basszussal kísért diszkógömbrepesztõ lüktetés. A Ghostwritten zsíros hiphopalapokhoz társít némi bandoneonnal és spanyol nyelvû vokállal elõidézett tangóhangulatot, a lemezt záró Man Can Never Know igazi, lusta, úszós downtempó darab, hozzá némi dzsesszpoézis a nõi nem kulcsfontosságú ontológiai pozíciójáról és a férfiak percepciójának leküzdhetetlen hiányosságairól. S persze így teljes a kép: a sok-sok táncolás után ajánlatos leülni és egy kicsit csöndben maradni, elvégre, mint tudjuk, több nap, mint kolbász, s egyszer a két északír jazz hipster tarisznyájából is kifogy a sok-sok hamuban sült tánczene.
- minek -
Sunshine Enterprises/Deep Distribution, 2004
